A várva várt eredmények :)

Kedves versenyzők, olvasók, látogatók!

Először is elnézést kérek, hogy így megvárattunk titeket az eredményekkel, de nagyon nagy feladat volt ezek közül a fantasztikus művek közül 3-3 kiemelni. Azt biztosan kijelenthetem, hogy itt ma vesztesek nincsenek. Remélem ezt ti is mind így érzitek! Minden pályázó nagy munkát tett le az asztalra, ami olyan nagy dícséretet is érdemel! A közönségdíjakat nem titok hogy kik fogják kapni, hisz ezt a külső szemlélők döntötték el, akik igen csak szép számmal szavaztak! :) Nagyon szoros versenyt tudhatunk magunk mögött, és már megint a pokolba küldhet engem mindenki, amiért ennyire elhúzom az eredményhírdetést… :D Még egy kicsit bírjátok ki kérlek, amíg megköszönöm a segítséget a zsűritagoknak: Szilnek és Anettnak. Nélkülük ha megőrültem volna sem tudtam volna dönteni! Szilnek külön köszönet az oklevelekért! (:

Na de ne is tartsalak föl titeket nagyon, itt vannak végre a várva várt eredmények:

Felhők között kategória díjazottjai:

Közönségdíjas: SZEPY

3. helyezett: ROSE

2. helyezett: NUSI27

1. helyezett: ELLA

Tarka pillangó kategória díjazottjai:

Közönségdíjas: SOURIRE

4. helyezett: ALICY

3. helyezett: SOURIRE

2. helyezett: NUSI27

1. helyezett: BETTY

Mindenkinek nagyon nagy gratuláció, tényleg mindenkinek! :) Tervezgetek folytatást, de ez csak rajtatok múlik, és azt elmondom, hogy nem mostanában szeretném ezt! Nektek rettentően örülnék, döntéstek el, hogy lenne-e kedvetek! Ilyen versenyt, mint amilyet én elterveztem, még sehol nem láttam és őszintén szólva nem is lehet egyszerű, de egy próbát mégérhet! ;) Saaajnos én többet nem mondok erről… :D És kíváncsi vagyok arra, hogy így látatlanban ki vállalná be, hogy benne van! Ha megtetszett, és szeretnétek jelentkezni valamilyen módon szóljatok, akár chatben, vagy e-mailben, de erre tényleg később kerül majd sor! (:

Sok puszi, és még egyszer gratulálok MINDENKINEK!! :D

Rékaa.

Tarka pillangó - Novella 11 (=

Mint a legtöbb tündérmese, az én történetem is egy varázslattal kezdődött. A feladat adott volt, az eredmény - vagyis az, hogy a végén egy szirupos tündérmesének, vagy egy igazán hátborzongató rémtörténetnek leszek a tulajdonosa - rajtam állt.

Egy esős, nyári napon történt. Kapucni és esernyő nélkül indultam el a házunk közelében fekvő parkba, s mikor kitört a vihar, más lehetőség híján a kedvenc tölgyfám biztonságot nyújtó lombja alá menekültem. Tudom, haza is futhattam volna, de valamilyen titokzatos erő a parkban tartott...

Elmélyülten bámultam egy apró bogarat a fatörzsön, miközben kérdések ezrei merültek fel bennem. Vajon mi a feladatom ezen a bolygón? Milyen tettek megvalósítására születtem? Mi a Sorsom, hogyan...?

Halk neszt hallottam, ami félbe szakította gondolatmenetemet. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Újra a csöppnyi álltot kezdtem figyelni, de megint meghallottam a furcsa zörgést, egészen közel a fülemhez. Rémülten oldalra kaptam a fejem, de ezúttal sem volt senki a közelemben.

Ismét belemerültem gondolataimba, ám ezúttal egészen más, mindeddig megválaszolatlan kérdéseket gondoltam végig. Vajon miért nincsenek barátaim? Úgy értem, a kutyámon, a halamon, a kertben élő állatokon és a szakácson kívül... Leszek-e valaha igazán szerelmes? És viszontszeretnek majd? Megtalálhatja-e a boldogságot egy magamfajta lány, akit mindenki elkényeztet, akinek mindene megvan a szereteten kívül? És...

Ezúttal halk köhögést hallottam. Most sem láttam senkit, de kezdtem nyugtalanná válni.

Indulni készültem, azonban egy vékonyka, csendes hang megállított.

-Ne haragudj!

Ijedten fordultam hátra. Megbolondultam?

-Itt vagyok! - hallottam a rémült kis a hangot a fa egy alacsonyabb ágáról. Mikor ráfókuszáltam a titokzatos hang tulajdonosára, szemeim elkerekedtek, s az állam nagyjából Ausztráliáig esett...

Egy tündért láttam. Nem viccelek. Igazi tündért, hosszú, enyhén vizes, aranyszőke hajjal és apró piros ruhával. Vízcseppek tarkította szárny és pici varázspálca tette teljessé a nem igazán hétköznapi képet. Megdörzsöltem a szemeimet, de a tündér nem tűnt el.

-Akaratlanul is meghallottam a gondolataidat - kezdte, s az állam még mélyebbre esett a megdöbbenéstől-és szeretnék segíteni neked-mondta csilingelő, kedvesnek tűnő hangon, de valahogy nem tűntek igazinak ezek a szavak. Nem illettek hozzá...

Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen akkor találkoztam vele először és még mindig szóba jöhetett az a lehetőség is, hogy megbolondultam...

-Te-tessék?-kérdeztem bizonytalanul.

-A gondolataid. Tényleg szeretnél barátokat és szerelmet találni? Segítek - mondta lassan, tagolva, mintha egy fogyetékoshoz beszélne. Kicsit ingerültnek tűnt.

-Öhm... hogyan tudnál segíteni?

-Nem az a lényeg! Akarod, vagy nem? - emelte fel a hangját, ami – bármennyire aprócska lény is volt – ijesztővé tette. Ráadásul varázspálca is volt nála...

-Jó, jó, szeretném, ha segítenél!-mondtam, féltve a saját testi épségemet, mert hát ki tudja, mire képes ez a kis bestia...

Szép arcán elégedett vigyor terült el, s ez eltorzította vonásait. Pálcájával felém suhintott, mire a korábban is tapasztalt erő magábaszippantott...

Percekig semmit nem láttam, aztán mindenféle színű és formájú alakzatok kezdtek táncolni a szemeim előtt. Kis idő múlva kezdtek kirajzolódnielőttem a park fái és bokrai, de valamiért sokkal negyobbnak tűntek...

Meg akartam kérdezni a tündért, miért lett minden ilyen hatalmas, de nem találtam a hangomat. Rémülten csapkodni kezdtem, de ahhelyett, hogy - mint általában – bevertem volna a kezemet egy fába, felemelkedtem a levegőbe.

Kétségbeesetten néztem le, lábaimat keresve, de nem láttam semmit. Mikor nagy nehezen sikerült leszállnom egy másik ágra, körülnéztem, s mintha a repülés nem lett volna épp elég gond, újabb sokk ért. Egy falevélen legördülő vízcseppben megpillantottam magamat... Pillangó lettem!!

Elkeseredve kutattam a tündér után, akit pár másodperccel később egy ágon ülve találtam. A lábait lóbálta, mintha semmi nem történt volna.

Oda akartam menni hozzá, hogy magyarázatot követeljek, de rá kellett jönnöm, hogy én nem tudok repülni, sőt, tériszonyom is van! Ekkor eszembe jutott az eddig tündérnek hitt boszorka egyik mondata: „...meghallottam a gondolataidat”...

Sikítottam egyet ( persze csak gondolatban, hangot nem tudtam kiadni ), hogy felhívjam magamra a figyelmét.

Kitörésem váratlanul érhette, mert hatalmasat ugrott ijedtében, és le is esett volna a fáról, ha nem tudott volna olyan jól repülni.

-Mi az? - kérdezte ártatlan arccal. Nyugodtsága teljesen kikészített, ha egy kicsit nagyobb lettem volna, egészen biztosan megpróbáltam volna megfolytani.

Mi történt velem-kérdeztem gondolatban tengernyi kérdésem közül az elsőt.

-Pillangó lettél - mondta az egyetlen dolgot, amire magamtól is rájöttem. – Méghozzá egy nagyon szép, tarka pillangó-tette hozzá elégedetten.

A legkevésbé az érdekel, hogy hogyan nézek ki, inkább azt mondd meg, miért!!- gondoltam dühösen.

-Nyugi! Már elmondtam. Barátokat és szerelmet akartál.

Persze, de én ember barátokra gondoltam, nem holmi lepkékre!

-Mi a bajod a lepkékkel? Sokkal rosszabb is lehetnél! Kacsa, béka, vagy...

Jó, de miért váltaztottál át?-kérdeztem valamivel nyugodtabban.

-Mert az emberek annyira vakok! Te sem vetted észre, mennyire sekélyesen élsz, míg a tökéletes világod romba nem dőlt. A szüleid válása és a „barátaid” elpártolása vezetett csak rá. De még most sem érted igazán, ugye? Hogy miért hagytak el...

Érzékeny pontomra tapintott. A szüleim voltak a példaképeim, egészen 16 éves koromig. A múlt nyáron ugyanis elkezdődtek a veszekedéseik, és onnantól kezdve mást se csináltak, csak vitatkoztak, fél évvel ezelőtt pedig el is váltak. Próbálkoztak a párterápiával, de az inkább csak rontott, mint javított a helyzeten. Azok a fiúk és lányok pedig, akik addig a barátaimnak mondták magukat, egyszerűen kiléptek az életemből. Nem válaszoltak a hívásaimra, levegőnek néztek, úgyhogy egy idő után már én sem foglalkoztam velük. Elhagytak, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk...

Mit kell tennem?-kérdeztem hosszú hallgatás után. Igazából a tündér ( most már jó lenne megtudni a nevét ) minden gondolatomat hallotta, de ha normális keretek között beszélgetnénk, akkor az előbbi 2 perc hallgatásnak minősült volna.

-Rose vagyok-mondta készségesen. Most, hogy én pillangó lettem, ő sokkal békésebbnek tűnt. – Komolyan vissza akarsz változni?- kérdezte.

Igen, vissza akartam. Helyre akartam hozni az életem. És azt csak emberként tudom megcsinálni. Úgyhogy bólintottam.

-Rendben. A dolgod igazán egyszerű. Meg kell találnod az igazi barátodat.

Ez elsőre tényleg egyszerűnek tűnt, de rövid mérlegelés után rá kellett jönnöm, hogy mégsem az. Ahhoz előbb vissza kéne változtatnia, nem? Mindenesetre belementem.

Rendben, ez tényleg egyszerű. Akkor visszaváltoztatsz?

-Nem. Pillangóként kell rátalálnod.

Micsoda?? De hát milyen őrült ember barátkozik egy lepkével?

-Nem az a lényeg, hogy mi, hanem, hogy ki vagy! Neked is van valahol a világban egy barátod, akit neked rendelt a Sors. Ha meglátod, felismered, higgy nekem! Szerencséd van, a tündérösztönöm azt súgja, hamarosan találkoztok - kacsintott Rose.

És mi van, ha mégsem?

-Nos, akkor valószínüleg meghalsz - felelt halálos nyugalommal.

Micsoda??- gondoltam kétségbeesetten. Már megint mibe keveredtem...

–Sajnálom, de nekem most más dolgom van. Ne azon agyalj, hogy mi lesz, ha nem találod meg, hanem azon, hogy mi lesz, ha megtalálod! Sok szerencsét!

Mielőtt bármit mondhattam volna, suhintott egyet a pálcájával és eltűnt.

Észre sem vettem, hogy míg én Rose-zal társalogtam, a nap kisütött és a park kezdett megtelni emberekkel. Mivel nem volt mit csinálnom és furdalt a kíváncsiság, tériszonyom ellenére megpróbálkoztam a repüléssel…

Régóta szerettem volna kipróbálni, de sajnos még nem jöttek rá, hogyan lehetne az embereket is a fák közé, az égbe repíteni.

Óvatosan megmozgattam a szárnyaimat, s elemelkedtem az ágról. Először nagyon bizonytalan voltam, többször is a földön landoltam, de meglepően gyorsan beletanultam.

Boldogan és kecsesen repültem körbe a parkot. Egy pillanatra megfeledkeztem az összes problémámról. Arról, hogy lepke vagyok, hogy ha nem találom meg a legjobb barátomat, akkor meghalok és arról is, hogy Anya mennyire ideges lesz, ha este nem megyek haza, és biztosan Apát fogja hibáztatni…

- Nézd, Anya! Milyen szép tajka pijjangó! – rángatott ki cseppet sem vidám gondolataim közül egy makulátlanul tiszta, kockás ingbe és méregdrága farmerbe öltöztetett pösze fiúcska hangja.

- Csodálatos, kisfiam - felelte az anyja, aki fel sem nézett, a telefonjának szentelte minden figyelmét. Le sem tagadhatta volna a fiát, ő is ugyanolyan tiszta és tökéletes megjelenésű volt, mint az utódja, akinek játszania és bolondoznia kellett volna, nem pedig egy padon gubbasztania.

Megsajnáltam a szomorú gyerkőcöt, s hogy jobb kedvre derítsem, leszálltam az orrára. Édesen próbált rám fókuszálni, s a nagy erőlködés közben megfeledkezett illedelmes neveltetéséről, hangos kacagásban tört ki.

Elképesztően aranyos volt, s valamilyen furcsa okból kifolyólag az ő öröme engem is boldoggá tett. Az anyukája – továbbra is a telefonon lógva – csendre intette kisfiát, és mivel nem akartam bajba sodorni új barátomat, elrepültem.

Így telt el a délutánom és a másnap délelőttöm is. Repkedtem (már el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen félek a magasban) és próbáltam jókedvre deríteni az embereket, miközben arra a személyre vártam, aki segíthetett a visszaváltozásomban.

És másnap délután, pontosan 14 óra 52 perckor meg is jelent…

Éppen háttal voltam neki, egy gödröcskés arcú, göndör fürtökkel megajándékozott kisbaba felett repkedtem, mosolyában és lehetetlenül kék szemeiben gyönyörködtem.

Ám – ahogy Rose is mondta – megéreztem a jelenlétét. Pillangótestbe bújtatott szívem hatalmasat dobbant, s remegő szárnyakkal fordultam a jövőbeni legjobb barátom felé…

Legnagyobb meglepetésemre egy vidám, jószívű lány helyett egy fiúval találtam szemben magam. Egy elképesztően jóképű fiúval, akinek számomra tökéletes arcán mérhetetlen szomorúság ült.

Megfeledkezve az aranyos kisbabáról, leröppentem mellé egy padra. Szorongva vártam a reakcióját. Amint letelepedtem, teste megmerevedett, s felém kapta a fejét.

- Szia!- köszönt pillangó énemnek. Más lányokat talán megijesztett volna, ha az állítólagos legjobb barátjuk állatokkal kezd el társalogni, de én csak megkönnyebbültem. Többnyire én is bogarakkal és mindenféle négylábú élőlénnyel beszéltem meg ügyes-bajos dolgaimat, mivel senki más nem ért rá meghallgatni engem...

- Milyen könnyű lehet pillangónak lenni! Egész nap csak szárnyalni és nem törődni semmivel… Maga a mennyország! – folytatta a srác álmodozva. – Senkit nem érdekel, hogy milyen botrányokat csináltál , hogy te törted össze az iskola ablakát, vagy hogy megvertél egy gyereket, aki különben is provokált téged! Amúgy Cameron vagyok – mondta, s felém nyújtotta a mutatóujját.

Meglepődni sem volt időm, aprócska lábaim önálló életre keltek és megérintették a feléjük nyújtott ujjat.

-Hűha! Te tudod, mit kell ilyenkor csinálni? - ámuldozott Cameron.

Egész délután beszélgettünk, pontosabban ő mesélt, én pedig figyelmesen hallgattam, igyekeztem minden szavát az emlékezetembe vésni.

-Te vagy az első, aki megszakítás nélkül végighallgatott- mosolygott Cameron a búcsúzkodásnál.

Mielőtt álomra hajtottam volna a fejem a tölgyfám egy üregében, ez a mondat vízhangzott bennem, s azon gondolkoztam, lehetséges-e az, hogy annyira jól éreztem magam Cameron társaságában, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy pillangó lettem.

Cameron a következő és az utána következő napon is eljött, s egyre többet tudtam meg róla. Rájöttem, hogy ő az én tökéletes ellentétem. Vicces, barátságos és nyitott, remek ember. Vannak ugyan zűrös dolgai, de hát kinek nincsenek? A családja szereti, rengeteg barátja van és… boldog. Nem felhőtlenül, neki is megvannak a maga gondjai, de boldogabb, mint én…

Pillangóvá változásom harmadik napján már jócskán besötétedett, mire Cameron elment. Sokmindent elmesélt nekem, és csak nehezen tudta rávenni magát, hogy távozzon. Ő is érezte azt a furcsa kötődést…

Aznap nagyon boldog voltam, de egy nőt és a nagyjából velem egyidős lányát megpillantva jókedvem elillant. Eszembe jutott Anya…

Gyakorlottan repültem a jól ismert házak között. Otthonomat megpillantva boldogság járta át apró testemet. Leröppentem Anya hálószobájának párkányára, s belestem az ablakon. Anya fehér köntösben ült az ágyán, s a telefonba ordítozott. Feltételeztem, hogy Apával…

Mikor Anya lecsapta a készüléket, szomorkás arckifejezéssel felállt, az asztalához sétált és kézbe vette az egyik közös fotónkat.

Legnagyobb meglepetésemre könnyekben tört ki, s még az ablakon keresztül is hallottam kétségbeesett könyörgését:

- Alice, drágám, kérlek, gyere vissza hozzám!

Elszorult a szívem. Anya – bár igyekszik titkolni – nagyon egyedül érzi magát.

Pillanatok alatt döntöttem. Véget vetek pillangó életemnek ( természetesen nem ölöm meg magam ), elmegyek Cameron-hoz. Én úgy érzem, ő az igazi barát, és… talán valami más is.

Határozottan repültem Cameron-ék háza felé. Egyik délután említette, hogy hol lakik, így a hely megtalálásával nem volt gond, csak hát… mit csináljak, ha odaértem? Beszélni nem tudok…

Ezt a problémát inkább későbbre halasztottam, először be kellett valahogyan jutnom. Kétszer körberepültem a házat, s nagy nehezen meg is találtam Cameron szobáját, ahol az ablak – mintha csak engem várna – tárva-nyitva volt.

Leszálltam az íróasztalára, s megszemléltem a helyiséget. Cameron-t sehol sem láttam, de a szomszédos szobából vízcsobogást hallottam, feltételeztem, hogy ott van.

A szoba tipikus fiúszoba volt, csak a legszükségesebb bútorokkal. Mindössze egy íróasztalt, egy széket, egy ágyat, egy szekrényt, egy fotelt és egy számítógépet láthattam. A falat poszterek, a padlót különböző ruhadarabok díszítették. Néhány könyv és CD is hevert a szőnyegen, s már azon voltam, hogy közelebbről is megszemlélem őket, mikor sűrű párafelhő kíséretében megjelent Cameron…

Tökéletes testét csak a csípőjére kötött törölköző takarta el előlem, haja nedvesen tapadt a tarkójára. Egy pillanatra elállt a lélegzetem…

Még nem vett észre, becsukta az ablakot és behúzta a függönyöket. Nem akartam kínos helyzetbe hozni azzal, hogy végignézem, amint felöltözik, ezért odarepültem csupasz vállára.

Meglepődött, talán egy kicsit meg is ijedt ( bár ezt soha nem vallaná be nekem ), de amikor felismert, elmosolyodott.

- Szia! – köszönt vidáman. Nem reagáltam, azon gondolkodtam, hogyan kommunikáljak vele.

- Mondani szeretnél valamit?- kérdezte kíváncsian, mintha a gondolataimban olvasott volna…

Bólintottam, mire ő óvatosan letett a billentyűzet mellé, és elindította a Word programot. Hálásan néztem rá, ő továbbra is csak mosolygott.

Alice vagyok-ugráltam egyik billentyűről a másikra.

Csak egy kérdésem van. Kérlek, őszintén felelj. Barátok vagyunk?

- Igen – felelte magától értetődően.

Meglepett, hogy neki ez ennyire természetes, de boldog is lettem tőle.

Örökre?- kérdeztem a sorsdöntő kérdést.

- Örökre – mondta ki ezt az aprócska, mégis hatalmas erővel bíró szócskát.

Újra elnyelt a sötétség, megint láttam a színes alakzatokat, amik ezúttal egyre kisebbek lettek. Néhány perccel később már ott ültem Cameron asztalán, emberi formában, s a fiú cseppet sem tűnt meglepettnek.

- Hello – köszöntem sután.

- Alice –suttogta Cameron áhítatosan a nevemet, magához ölelt, s ajkait az ajkaimra nyomta…

Életem legjobb csókja volt, amelyet a gyomrom korgása zavart meg... Nem csoda, hiszen már három napja nem ettem, a gilisztákhoz nem igazán volt kedvem...

Cameron-nal később megbeszéltük a dolgokat, s azt mondta, sejtette, hogy nem vagyok igazi pillangó, ugyanis a szárnyaimon I love New York felirat volt, valószínűleg a pulcsimat díszítő ábrák és feliratok a szárnyimra kerültek át…

Cameron és én azóta is együtt vagyunk, ő a legjobb barátom és a Barátom is egyben. A történtek teljesen megváltoztattak, kedvesebb és barátságosabb lettem, rengeteg baráttal gazdagodtam. S ha megkérdezik tőlem, hogy mi a kedvenc állatom, a válaszom egyértelmű: a tarka pillangó…

Tarka pillangó - Novella 10 (=

- Mondhatni 18+ -

A pillangók olyanok, akár a nők. Fenséges és elbűvölő teremtmények. Nem találsz két egyformát, . és egy egész élet sem elég arra, hogy legalább egyet, alaposan kiismerj közülük. Van amelyik teljesen hidegen hagy,de létezik olyan amelyre egyből felkapod a fejed, s soha többé nem bírod kiverni szépséges táncát a fejedből, mivel a látvány egészen a lelkedig hatol. Bonyolult lények. Ha esztelenül kergeted ,a belsődbe férkőzött csodát, hogy megkaparinthasd , olyan messzire szárnyal ,pompás fátyolkönnyű szárnyán amilyen messzire csak tud. Viszont ha csendes távolságból tanulmányozod, türelmesen, bármiféle hátsó szándék nélkül, akkor lehet de csak lehet- hogy megtisztel varázslatos társaságával , némi idilli pillanatra.

Abra épp ilyesféle bűbájos teremtmény volt. A legtarkább pillangó ,akivel valaha találkoztam. Sosem feledem el azt a napot amikor először megpillantottam.

19 éves voltam. Az apám a Saks vállalat feje volt, new york legbefolyásosabb emberei közé tartozott. Ő volt a példaképem, hasonlítani akartam rá bármi áron. Akármit megtettem volna , hogy csupán egyetlen egy dicséretet kapjak tőle. Persze ennek nem volt sok esélye , mivel rendkívül rideg számító és magának való ember volt .Senkit sem szeretett,önmagán kívül most már tudom. Hiábavaló volt az összes próbálkozásom , sosem ismert volna el egy másodperc erejéig sem de akkoriban ez valamiért nem akartam elhinni

Szóval apám minden péntek este , kisurrant otthonról mikor anyám álomra hajtotta a fejét. Ami a sok nyugtató miatt amit beszedett, ez elég korán bekövetkezett. Mindig is kíváncsi voltam rá, hova tűnik ilyenkor. és miért nem mondja el anyámnak merre járt .Persze voltak elképzeléseim titkos szeretőről, fegyverbizniszről esetleg drogüzletről,de túlságosan gyáva voltam ahhoz, hogy kövessem.

Aztán elérkezett a sorsdöntő este. A főiskolán rossz jegyet kaptam , amiért természetesen apám otthon rendesen ellátta a bajomat. Nem is az ütések fájtak , hanem a mocskolódó szavak amiket hozzám vágott, arról, hogy nem lesz belőlem semmi csak egy ócska naplopó aki majd rajta élősködik élete végéig. Szörnyen begurultam rá , ezért eldöntöttem, hogy lebuktatom a kis éjszaki kiruccanását. Fogtam a fényképező gépemet amit karácsonyra kaptam és kilopóztam a házból.

A titkos főhadiszállás nem volt messze, hisz az apám is gyalog tette meg az utat. Aprócska épület volt , a város egy igen hírhedt és eldugott negyedében. Vörös lámpák világították meg a ház koszos fehér falait valamint egy villogó tábla amelyen az Éjszakai pillangó felirat állt.

Szóval a fater egy vetkőzős klubba jár-tanakodtam magamban. Ugyan jól tudtam, hogy ezt az újonnan felfedezett információt, nem adhatom anyám tudtára, de arra pont megfelelő , hogy zsaroljam vele apámat. Épp itt az ideje , hogy valaki móresre tanítsa. Ez már nem csak az én becsületem megcsorbításáról, hanem anyáéról is szól.

A kabátom gallérját, az arcom elé húztam amennyire csak bírtam, álcázásképpen majd a bejárat felé indultam.

-Hé, kölyök ! –szorította meg a kezem , egy izmos kopasz férfi. Valószínűleg a kidobó volt

-A klub tagja vagy?

-Mi közöd van hozzá?-próbáltam keménykedni vele de nagy hiba volt, mivel az fogott és oly könnyedén az utcára hajított , mint ha egy apró kaviccsal lenne dolga. A csontjaim szörnyen fájtak , lehetséges, hogy egy pár el is tört mivel nem voltam egy kiköpött rambó. Annyit egészen biztosan tudtam, hogy a szemöldököm felrepedt. Miután felkanalaztam magam a földről, úgy döntöttem , hogy hazamegyek.

Kettő lépést tudtam tenni , de a fejem annyira sajgott, hogy muszáj volt a falnak támaszkodnom . Ekkor pillantottam meg a hátsó bejáratot. Egy darabig tanakodtam a belépést illetően,mivel ha kiszúrnak odabent , egészen biztos, hogy az előzőnél is nagyobb tángálást kapok.

Egy életem egy halálom,szó szerint . De ha kézzel fogható bizonyítékot akarok a zsaroláshoz meg kell tennem-döntöttem el magamban. Másrészt pedig ha a sors nem akarta volna , hogy bejussak nem fedezem fel a bár hátsó bejáratát.

Nesztelen léptekkel settenkedtem beljebb ügyelve arra, hogy senki nem vegyen észre. A sztriptíztáncosnők öltözője mellett haladtam el.

Tinédzser korban voltam , persze , hogy megakadt a tekintetem az apró nyíláson kiszűrődő női alakokon. Főleg egyen. Egy fésülködő asztalnál sminkelte magát. Fiatalnak tűnt, búza szőke haja- amit mellesleg én parókának véltem-fényesen és csodásan omlott tejfehér vállaira. Csupán egy fekete csipkefehérneműt viselt, amiben kidomborodott minden egyes vonulata, formás lábai pedig magas sarkú cipőben végződtek. Lélegzetelállító látványt nyújtott , oly annyira , hogy muszáj volt, közelebb férkőznöm az apró réshez. Az agyam felmérte , hogy a körülötte készülődő lányok pucérak de ő akkor is ezerszer elbűvölőbb látványt nyújtott még ruhában is. Megpróbáltam meglesni a tekintetét, hogy lássam a lelke tükrét azaz a szemét, de ahhoz túl távol ült. Nem sokáig gyönyörködhettem benne hiszen léptek zajára lettem figyelmes.

A szívem heves dobogásba kezdett, nem volt időm tétovázni , gyorsan körülnéztem , hátha találok egy helyet ahova elbújhatok. Egy terebélyes állónövényre esett a választásom , ami tökéletes választásnak bizonyult.

Az előbbi kidobó ember alakja rajzolódott meg a lányok öltözőjéből kiszűrődő tompa fényben.

-Abra , megérkeztek a törzsvendégek!- dörmögte a férfi öblös hangján

-Renben , Joe , megyek!- trillázta egy mézédes hang és se perc alatt a férfi oldalán termett. Ő volt az a lány , akit megcsodáltam az előbb. Tehát Abra a neve. Illik hozzá, pont olyan titokzatos és különleges mint ő.Most pedig elmegy és idegen férfiaknak köztük az apámnak fogja mutogatni a bájait- gondolom én. Keskeny csípőjét jobbra és ballra ringatta pompás hajkoronája pedig a hátát simogatta a folyosón való végig vonulása közben.

Megigézett bolond módjára követtem őket, nem számolva a lehetséges következményekkel.

A színpad mögé vezetett útjuk a lány nem tétovázott sokáig egyből a porondra lépett, én pedig a függöny mögül kukucskáltam.

A nézőtéren ott sorakoztak a díszhímek apámmal az élen. Természetesen nagykutyák módjára iszogattak és szivaroztak valamint trágár szavakat ordibáltak Abranak.

Undorodtam tőlük. Abban a pillanatban megfogadtam magamnak , hogy én soha de soha nem vetemedek ilyesmire. Mindig tisztelettel fogok bánni a nőkkel , akkor is ha az illető egy sztriptíztáncos. A lányról egyre több ruha került le , nekem pedig végleg sikerült kizárnom az apám iránt érzett dühömet és szánalmamat a képből. Csak arra koncentráltam , hogy simogatja le magáról Abra a nemes selyemből készült ruhácskát, hogy végre felfedje páratlan idomait. De aztán mikor a melltartókapcsával bajlódott , valahogy lelkiismeret furdalásom támadt. Úgy gondoltam nem helyes, hogy itt leskelődöm. A többiek legalább fizettek a látványért , de én csak potyázó vagyok. Keserves kínok közepette parancsoltam a szemeimnek csukódást a kezeimnek pedig függönyvisszahúzást. Minden erőmmel arra koncentráltam , hogy a szemeim zárva maradjanak.

-Jézusom , te mit keresel itt ?- hangzott el egy kérdés , amely oly annyira meglepett , hogy majdnem szívrohamot kaptam. A szemeim villámgyorsan kipattantak és egy angyali tüneményt pillantottak meg.

Ő állt ott teljes valójában, nádszálvékony alakjával, selymes hajzuhatagával és- végre megállapítottam, hogy- a tengert idéző kékeszöld szemeivel. Egészen elmerültem bennük. Sosem értettem, hogy a költők, hogy bírnak oly sok versszakon keresztül áradozni szívük választottjáról, egészen mostanáig. Az érzelmeket amiket Abra keltett bennem , több ezer kötet sem tudnám kiadni magamból.

-Hahó ! Elmondanád végre, miért ólálkodsz itt ?- kérdezte csípőre téve kezeit . Ezzel megszakítva eszmefuttatásom.

- Én csak..csak - habogtam értelmetlenül mivel egyértelmű volt , hogy nem mondhatom el ittlétem valós okát.

-Úgy látom szólnom kell Joe-nak

- Kérlek ne –kaptam el a kezeit .

Érintésem alatt megremegett, de nem bújt ki a szorításomból . Megdermedve pislogott rám, szemében kiolvashatatlan érzelmek tükröződtek. Úgy nézett ki mint aki erősen gondolkozni próbál, nem sok sikerrel.

Majd hirtelen a nyakamhoz hajolt és forró csókokkal tarkította bőrömet. Lélegzetvisszafojtva álltam ott, nem értettem a hirtelen bár meg kell valljam nagyon kedvemre való reakcióját. Bőröm libabőrős lett apró érintései nyomán. Meguntam a tétovázást, így megállítottam és két kézre fogtam az arcát.

- Mi az talán nem volt jó ?- kérdezte ártatlanul

- Dehogynem !- mosolyogtam -De miért ?

-Te sem válaszoltál az előző kérdésemre , szóval nekem sem muszáj a tiédre. Annyi legyen elég, hogy nem kérek érte pénzt a végén.

Erre az ajánlatra egy ép eszű ember sem mondana nemet , de még egy eszetlen sem.

Magamhoz húztam törékeny termetét majd ajkaimmal betapasztottam az övét. Férfi létemre fejem kissé elbódult, ahogy megéreztem szája isteni ízét , amely leginkább a vanília fagyira hajazott . Gyengéden kértem bebocsátást nyelvemnek amit ő azonnal meg is adott. Nyelveink csalfa táncot jártak egymással perceken keresztül, azután befejezésképpen lágyan körbenyaltam száját és egy röpke puszit nyomtam rá. Utána a kulcscsontját ostromoltam heves nyelvcsapásokkal, a bejárt területeket az ujjammal is végigkövettem. Fátyolszerű bőre érintéseim után ijesztően tűzforróvá lett. Az izgalomtól kipirult arca cirógatása közben észrevettem,hogy valóban parókát visel , mert az alatta lévő eredeti haja kissé kilátszódott. Kérdés nélkül, megfogtam a szőke hajat és leemeltem a fejéről.

Gesztenyebarna göndör csoda látványa tárult elém . Nem hittem volna , hogy lehet valaki szebb az ,,első” Abránál, de a ,,második” barna hajzuhatag és kékszem párosítással egészen angyalszerűnek hatott.

- Gyönyörű vagy-duruzsoltam a fülébe. Ő a nyakam köré fonta karjait az egyik lábát pedig a derekamra és a falnak nyomott.

-Még soha nem mondtak nekem ilyet !- nézett rám komolyan.

Lassan gombolni kezdte az ingemet és jó alaposan végigcirógatta a mellkasomat. Ügyeskedésének hála a nadrágomban már igencsak szűkösnek éreztem a helyet. Nem hagyott,,szenvedni” sokáig hisz hamar megszabadított alsóimtól, hogy hozzáférhessen vágyam tagadhatatlan bizonyítékához. Eddigi életem során csupán két nővel volt dolgom szexuális értelembe véve , de azt a keveset is simán kenterbe verte Abra. Olyan élvezetek sorával ajándékozott meg amelyekről még könyvekben sem lehet olvasni. Az apró orgazmus hullámaim vége szakadta után , fogtam Abrát és egy mahagóni asztalra fektettem majd levetkőztettem. Szándékomban állt örömet szerezni neki, így legforróbban lüktető pontjába vezettem először egy majd két ujjam és ritmusra mozgatni kezdtem benne. Élvezettel vonaglott , kezeivel pedig hol az asztal sarkát hol az én karomat markolászta. Mikor a mutatványomra rásegítettem körkörös nyelvmozdulatokkal is, nem bírta a felgyülemlett kéjes sikolyokat magában tartani. Néhány pillanat múlva minden erejével magára vont ,tekintetében pedig mohó vágy tükröződött.

Nem vaciláltam sokáig megadtam neki azt amire vágyik. Egy mozdulattal belé csúsztam és elmerültem a forró öle adta mámorban. Fél órán keresztül szerettük egymást halk sóhajaink pedig betöltötték a színpad mögötti teret.

Épp a ruháinkat vettük vissza valaki elhúzta a függönyt . Joe volt az, mikor meglátott engem dühös képpel mindenféle kérdés nélkül a falnak szorított, és alaposan elpáholt.

Abra kétségbeesett sikolyait halottam a távolból, kinek kérése hála Joe abba hagyta az ütlegelésemet. Zilált fejjel a falnak támaszkodtam , alig bírtam a lábamon állni.

-Mit képzelsz Abra ! ?- üvöltözött a kidobó. Nem adhatod magad oda minden jött mentnek, csak és kizárólag a fizető vendégeknek! Ha ezt a főnök megtudja..

-Kérlek Joe..-zokogta. Ne csináld ezt !

Joe méregbe torzult képe lassanként megenyhült .

- Visszaélsz a szeretetemmel Aby ! –Szerencséd van kisgörény , ha Abra nem kéri ilyen szépen már rég alulról szagolnád az ibolyát- intézte hozzám a szavait.

-Van öt percetek a búcsúra !-indult kifelé amikor Abra visszahívta

-Joe inkább vidd ki kicsit a levegőre , ne bántsd, azonnal jövök csak el kell még valamit intéznem.-Kitartás –veregette meg a vállamat.

Nagyot nyeltem majd a férfivel az oldalamon a kijárat felé indultam. Nem féltem tőle, hiszen láttam, hogy Abra szavai nem csak rám hantnak úgy akár egy isteni parancsolat. Hosszan szippantottam a nyirkos levegőbe fejemet a falnak támasztva .Legbelül a gyerekes énem abban reménykedett, hogy Aby összecsomagolja a cuccait és elszökik velem . Elcsenném otthonról a megtakarításom és apám autóját, dolgoznék a legjobb körülmények között élhetnénk ..boldogan

-Hé idegen –simított végig a sebemen Abra

- Megmaradsz ?

-Csak egyetlen egy esetben..

-És pedig?

-Ha megcsókolsz

Megcsókolt de olyan hévvel , hogy a nyomromban apró jóleső görcsök keletkeztek. Rövid de tartalmas egymásra találás volt.

-Most mi lesz-kérdeztem tétován.-Arra gondoltam, hogy elszökhetnénk együtt

-Még a nevedet sem tudom-mosolygott

-A nevem Charles.

-Nos Charles. Ez a tiéd-nyújtott át egy vékony borítékot. Csak akkor nyisd ki a borítékot ha hazaérsz és ígérd meg , hogy elfogadod ami benne áll.

-Ígérem-vágtam rá gondolkodás nélkül

-Ezer százalék?

-Esküszöm.

-Rendben. Akkor viszlát Charles-nyomott egy puszit az arcomra és az ajtó felé indult.

-Abra !-szóltam utána

-Igen ?

-Szeretlek.

Mosollyal nyugtázta kijelentésem majd eltűnt a sötétségben.

Hazaérve éhes vad módjára csaptam le a levélre, melyben a következő állt.

Kedves Idegen !

Sorsom keserű alakulása miatt sosem hittem a csodákban. ..egészen máig. Nem tudom elmagyarázni mit éreztem amikor megpillantottalak a függöny mögött. Olyasféle volt mintha pillangók repkednének a gyomromban. A lányregényekben olvastam már erről szerelemnek nevezik. Szerelmes lettem beléd első látásra.

Még soha nem éreztem ilyet.

Kettős érzés mivel egyrészt a föld feledt lebegek, másrészt utálom , hogy ezt történt velem..velünk ugyanis jelen pillanatban nem lehetek a tiéd.

Fura dolog mert eddig nem találkoztam olyan férfival aki mellett meg tudtam volna állapodni , de nálad..szinte már az esküvőnket tervezgettem. Felelőtlenség hiszen még a nevedet sem tudom. És őszintén szólva félek . Félek attól, hogyha a kezedbe adnám a szívem összetörnéd. Ezért szántam magam el egy gyáva lépésre.

Miután átadtam neked a levelet, felszállok a legközelebbi vonatra és új lakhely után nézek.

Akarlak a szívem minden egyes milliméterével de az agyam nem helyesli ezt. Túl nyúlszívű vagyok ahhoz , hogy szeresselek.

Kérlek ne kutakodj és ne is gyere utánam ! Ne feledd mit ígértél !

Ha sorsunk a jövőben véletlenszerűen kereszteződik de csak is akkor ha mind ez akaratunktól függően történik , kezedbe adom hevesen zakatoló szívem, hiszen egészen biztosan tudni fogom , hogy a végzet neked szánt.Persze csak ha te is úgy akarod .

Ne csalj ! Csak várj! És addig is emlékezz , a csodálatosan eltöltött közös esténkre.

Van egy érzésem , hogy még látni fogjuk egymást.

Ezer csók : Abra

Nagy levegőt vettem és a levelet többször is tanulmányoztam. Megértettem őt. Megijedt ahogy én is …de hisz tudhatta volna , hogy az igazi szerelem ennyire elsöprő érzés. Most , hogy tudtam viszonozza az érzelmeimet csupán egy kérdés maradt .

Utánamenjek vagy betartsam az ígértem és a szerencsére bízzam a sorsunkat ?

VÉGE

Tarka pillangó - Novella 9 (=

Hideg volt és sötét. Az egész helynek volt valami félelmetes, és hátborzongató hangulata. Valami jéghideg dolgon ült, ami érdes volt, és durva, de mégis egyenes. Talán beton volt, amiből valamilyen szemcsék, vagy kavicsdarabok álltak ki. A lány kezei a jéghideg betonon – igen magában úgy döntött, hogy ez beton, bár közel sem volt biztos benne – támaszkodtak. Lábát felhúzta a hasához, állát megtámasztotta a térdén. Egész testében remegett. Fázott, és mintha a szíve is csak nagyon-nagyon lassan vert volna, a vér alig csörgedezett az ereiben. Tüdejébe minden egyes levegővétellel éles fájdalom mart bele, minden végtagját lehetetlenül nehéznek érezte.

- Hol vagyok? – suttogta el lassan, és halkan a kérdést, amire úgy érezte, reménye sincs választ kapni. Hiába kémlelt körbe, nem látott semmit. Végeláthatatlan sötétség, minden irányból. Ijesztő, mindent beborító feketeség.

Szemét újra, és újra végigjáratta az Őt körülvevő sötétségen. Ahogy a mély, feketeséget kutatta a szemével, egyszer csak megpillantott valami. Tompa fényt árasztott, először csak fehéret, majd minden színűt. Mintha a föld porából ébredt volna fel. Fokozatosan emelkedett felfelé, és egyre fényesebb lett. Eleinte csak fehérszínű volt, majd lassan különféle színekben kezdett ragyogni. Bíbor, narancs, türkiz, méregzöld, citromsárga, vörös, kék, lila, világoskék, és az elképzelhető összes szín felfedezhető volt a kis gömb alakú világító valamin. Lassan emelkedett felfelé, és egyre erősödött a fénye. Egyre nagyon teret ragyogott be, de a lány számára úgy tűnt, mintha a feketeség végeláthatatlan lenne, és a bevilágított téren át is folytatódott. Végtelen volt, minden irányba a végeláthatatlanul terjedt a sötétség.

A színes gömb lassan emelkedett a lány előtt, majd mikor a szeme magasságába ért, megállt. Eleinte egyhelyben lebegett, majd mintha elkezdett volna formálódni. Mintha lassan egy alak bontakozott volna ki belől. Hengeres test, és szárnyak. Egy pillangó volt az. Egy színes, csillogó pillangó, ami a szivárvány minden színében pompázott. Egy tarka pillangó. A lány csodálkozva nézte az előtte lebegő pillangót. Szárnyaival kecsesen csapkodott, és fénye mintha még most is egyre nőtt volna. A fiatal lány egy percre mintha elfeledkezett volna kilátástalan és érthetetlen helyzetéről. Elvarázsolva nézte a tőle alig egy karnyújtásnyira repkedő pillangót. Hirtelen erős vágyat érzett az irányt, hogy megfogja, hogy kezeivel megérintse, hogy Ő maga is megtapasztalhassa azt, hogy nem csak a képzelete játszik vele kegyetlen játékot. Előre rugaszkodott, térdeire helyezte át a súlypontját, majd a pillangó után kapott, de nem érte el. Az valamivel mintha hátrébb libbent volna, így a lány előre zuhant.

Teste nagyot puffant, ahogy földet ért. Porszemcsék szálltak fel a lány alakja körül, és ezek egy pillanatra tompították a tarka pillangó fényét. A lány újra felnézett a pillangóra. Egy teljes pillanatig csak nézte, majd kezeivel felnyomta a testét, és lassan felállt. A pillangó is feljebb emelkedett, de szemmagasságnál nem ment magasabbra. Olyan volt, mintha szemtől szemben álltak volna. A lány csak nézte a pillangót, majd hirtelen újra felé nyúlt. Az megint csak hátrébb libbent, de a lány is visszahúzta a kezét. A hirtelen mozdulat után, újra csak nézték egymást.

Annyira hihetetlen volt az egész. A lány nem értett semmit. Nem tudta, hogy valóságos-e a pillangó, vagy sem. Úgy gondolta, hogy ez az egész csak egy álom. Valamiféle rossz álom, de ebben nem volt biztos. Mindenestre nem értett semmit. Csak nézte az előtte lebegő pillangót, majd egyszer csak, mintha hallott volna valamit.

Anna hirtelen eltűnt a sötétségből. Újra otthon találta magát. Látta, ahogy a testvérével, May-el játszik a nappaliban. Ott ült a szőnyegen Anna is, meg May-is, de akkor mégis ki volt Ő, aki nézte mindezt, mint valami filmet? Külső szemlélő volt. Értetlenül állt ott a nappalijuk közepén, és senki nem vette Őt észre. A tarka pillangó ott lebegett mellette minden hang nélkül.

Eleinte csak figyelte, ahogy játszanak a nappaliban. Társasoztak, azzal a társasjátékkal, ami May kedvence volt. Anna csak nézte a húgát és magát, miközben a gondolatok kavarogtak a fejében. Mi ez az egész? Ki vagyok én? Hol vagyok? Mi történt velem? – Zakatoltak a kérdések a fejében, és már majd’ megőrült tőlük. Hiába próbálta kizárni őket, nem ment. Próbált a történésekre koncentrálni, arra, hogy most hol van, hogy miért látja most azt, ahogy épp a kishúgával játszik, de teljesen még mindig nem tudta kizárni az idegesítő gondolatokat. Hiába próbálta, nem ment. Bánatos kék szemeivel a szőnyegen játszó két alakot figyelte.

Anna és May szülei értek haza. Vagy inkább az Ő szülei. Ki érti ezt már? Abban se volt biztos, hogy Ő egyáltalán az, az Anna, aki most ott játszik a szőnyegen a húgával. Mindenesetre a szüleik hazaértek. Az apja, Dan jó pár szatyorral a kezében lépett be a bejárati ajtón, majd a konyhába ment. Őt az anyjuk, Margaret követte, aki szintén szatyrokat cipelt. Feltehetőleg vásárolni voltak.

Alighogy beléptek az ajtón, a lányok egyből felpattantak a szőnyegről, és a szüleik utána eredtek a konyhába. Ahogy a többiek, a pillangó is megindult a konyha felé, de Anna nem mozdult. Csak nézett kifelé az ablakon, miközben teljesen össze volt zavarodva.

Az apja magas volt, és széles vállú. Jó erőben volt, bár már őt is elérte a kor. Szőke hajában már itt-ott elővillantak az ősz hajszálak, és a szája körül megjelentek az első ráncok, feltehetőleg a sok mosolygás miatt. Egyébként még most is elég jóképű volt. Egyfolytában mosolygott. Férfias arcvonásai voltak, csak az orra volt egy kissé furcsa. Nem mondhatni, hogy nagy volt, inkább hegyes, de nem nagyon, csak egy kissé. Viszont ez semmiképp nem állt neki rosszul, sőt inkább különlegessé tette, csakúgy, mint May-t, aki szintén örökölte az apjuk orrát. Anna, inkább az anyjuk ütött.

Anna édesanyjának gyönyörű fekete, göndör haja volt, és tengerkék szeme, akárcsak a királylányoknak a mesékben. Arcvonásai még akkor is boldogságot sugároztak, mikor nem mosolygott. Gyönyörű karcsú alakja volt, és finom kezei. Mindent egybevéve az anyjuk gyönyörű volt. Remekül összeillettek Dan-el.

Csak egy pillanat erejéig találta magát újra a sötétségben. Szíve hevesen kezdett verni, érezte, ahogy a homlokán lefolynak az izzadságcseppek. Már megint mi történt? – fogalmazódott meg benne a kérdés, de már ki se mondta, hiszen pontosan tudta, hogy nem kap rá választ. A sötétség egy percre újra körbeölelte, majd megint megjelent a pillangó. Anna tett néhány bátortalan lépést irányába, majd mikor közelebb ért hozzá egy újabb képben, vagy inkább filmszerűségben találta magát.

Egy út szélén álltak, vagyis inkább csak Anna állt, mert hát a pillangó ott lebegett mellette. Az út kihalt volt. Ránézésre az úttest jegesnek tűnt, és Anna érezte, hogy a lába alatt valami puha és kristályos dolog ropog. Ahogy Anna jobban megszemlélte rájött, hogy hó borít mindent. Viszont nem érzett hideget. Nem fázott a lába, pedig mezítláb állt a hóban. Csak nézett maga elé, majd lassan felemelte a tekintetét. Az eddig szállingózó hó, most egyre sűrűbben kezdett esni, beborítva maga körül szinte mindent. A táj lassan teljesen fehérbe burkolózott.

Miután Anna megvizsgálta a tájat maga körül, lassan újra balra nézett. Messze, a távolban derengett egy fénycsóva, ami feltehetőleg egy autó volt. Feléjük közeledett. Mikor Anna jobbra tekintett, ugyanezt látta. Egy másik fénycsóvát, ami feléjük közeledett.

Végül Anna a pillangóra nézett. Csak nézte, bámulta értetlenül. Mintha választ várna tőle. Persze várt is, bár a szíve mélyén már letett arról, hogy valaha bármiféle feleletet kap tőle. Mindenesetre most csak a mellette lévő tarka pillangóba tudott kapaszkodni, semmi másba. A képek váltakoztak, a sötétség pedig egyszerre volt végtelen és múlandó. Csak a pillangó volt végig ott vele. Anna valahogy azt érezte, hogy Ő a kulcs mindenhez. Ehhez az egészhez. Mindahhoz, ami történt. Anna szíve azt súgta, hogy a pillangó jó, és, hogy csak segíteni akar. Persze ezt senki nem mondta neki, de mégis így érezte. Sőt, szinte biztos volt benne. Biztos volt abban, hogy a pillangó segíteni akar neki, és Anna bízott benne. Ez volt az egyetlen esélye.

Az idő mintha ólomlábon járt volna. Minden másodperc annyira hosszúnak tűnt, és a két fényfolt csak nagyon lassan közeledett egymás felé. De végül mégis egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz. Anna nem tudta, hogy miért, de mikor már csak pár kilométer választotta el az autókat, szíve hevesen kezdett verni. Szemét szúrni kezdték hátulról a könnyek, gyomra görcsbe rándult, torkában gombócot érzett. Nem értett miért, de sírni, és ordítani tudott volna egyszerre. Minden végtagja remegni kezdett, és szerette volna lehunyni a szemét, és elmenekülni innen, de a teste valahogy nem engedelmeskedett neki. Csak állt ott az út szélén, és nézte, ahogy az események láncolata beindul.

Az egyik autó a megengedettnél jóval gyorsabban száguldott az úton. A látási viszonyok rosszak voltak, és az út is erősen csúszott. Aztán egyszer csak megtörtént a baj.

Az egyik autó megcsúszott. Már majdnem egymás mellett voltak, mikor az egyik sofőr elveszítette az irányítást az autója felett. A másik autónak csapódott. Hatalmas csattanás kísérte a két autó találkozását. Az egyik letért az útról, és a sofőr hiába próbálta kormányozni a járművet, nem sikerült neki. Hatalmas robajjal egy fának csapódtak.

Anna zokogva rogyott térdre. Nem bírta tovább. Egész testében remegett a dühtől, a fájdalomtól, a tehetetlenségtől. Eleinte a földet nézte – bár könnyeitől nem igazán látott -, majd felemelte a fejét, és a pillangóra szegezte pillantását. Szemében megvetés, gyűlölet, fájdalom, düh, és kérdések milliói tükröződtek. Nem sokáig nézhette a pillangót, mert újra bekövetkezett az, ami az előbb is: a sötétség újra elnyelte.

Megint a betonon ült. Még mindig zokogott. Fogait összeszorította, és törni-zúzni, sikítani, és ordítani szeretett volna. De nem tudott. Semmit nem tudott tenni. Ebben az átkozott helyzetben semmire nem volt képes. Csak egy egyszerű pillangónak tette fel a kérdéseit, aki talán nem is létezik, csak az Ő fejében. Annyira lehetetlen volt az egész. Lehetetlen, dühítő, fájdalmas, és kegyetlen. Anna, nem tudta mi lesz. Már szinte a remény is elvesztette. Aztán mintha megjelent volna a fény az alagút végén.

Most nem kellettek a lépések, a kérlelő pillantások. Anna anélkül találta magát egy újabb helyen, hogy akár rá nézett volna a pillangóra.

Ezúttal egy nagyon fehér, steril és idegen szobában volt. Egy kóteremben. A szobában uralkodó csendet csak a gépek zaja törte meg. Monton hangjukkal betöltötték az egész szobát.

Anna először nem is igazán fogta fel, amit látott. A szülei ott ültek az ágy mellett. Arcukon bánat és félelem ült. Kórházi hálóinget viseltek mind a ketten. Arcukat és testük látható részét vágások, kék-zöld foltok, horzsolások tarkították. Arcuk megviselt volt, és sápadt. Mintha csak önmaguk árnyéka lett volna.

De, ami a legfontosabb, ott feküdt Ő, a kórházi ágyban, gépekre kötve. A szíve, csak azért vert, mert a gépek azt akarták, a tüdeje csak azért lélegzett, mert a gépek úgy akarták, de az agya. Nem, azt nem tudták kontrolálni a gépek. Az agya, a gondolatai… Mintha már nem is lettek volna. Szemhéjai csukva voltak, de ez mégis más volt. Mintha a lelke már teljesen eltűnt volna.

Pedig nem tűnt el! Csak nem volt a testében. Ott volt, igen ott volt, a sötétségben, ott volt a pillangóval, ott volt az emlékeiben. Mindvégig ott volt. És most is ott volt a kórházi szobában, csak épp nem látta senki, és nem tudott róla senki, hogy Ő is ott van.

Anna szeme ismételten megtelt könnyel. Csak nézte a szüleit, ahogy ott ülnek mellette, szorítják a kezét, és halkan suttognak neki. Nem értette, hogy miről beszélnek neki, nem is akarta érteni, csak egyszerűen jelezni akart nekik, hogy ott van, hogy még mindig itt van a lelke, hogy még nem tűnt el. De nem tudott. Tehetetlen volt. Nem tudott mit tenni. Csak egy küldő szemlélő volt, akinek nincs beleszólása ebbe.

Anna szíve hevesen kezdett verni. Tett pár lépést a kórházi ágy felé, majd lehunyta a szemét. Ahogy szemhéjai lecsukódtak, szeme előtt elkezdtek leperegni a szép emlékek, a közös vacsorák, kirándulások, a húgával, a szüleivel, és a barátaival töltött idő. Minden egy másodperc alatt lepergett a szeme előtt. Úgy érezte, hogy ez már a vég. Azt mondják, mielőtt az ember meghal, a szeme előtt lepereg az egész élete. Anna szeme előtt mindez megjelent, akár egy film. Sikítani szeretett volna, ordítani, hogy Ő még nem akar meghalni, de már nem tudta, hogy mit csináljon. Minden erejével azon volt, hogy felnyissa szorosan összezárt szemhéjait, de azok mintha ólomból lettek volna.

Először csak egy kicsit sikerült felnyitnia őket, majd újra visszazuhant az emlékek tengerébe. Viszont az előbbi részben sikeres próbálkozás erőt adott neki, és újra megpróbálta. Végül sikerült. Kinyitotta a szemeit. A kórházi ágyban feküdt, mellette az apja, és az anyja…

A szülők szinte alig tudták elhinni, hogy a lányuk visszatért. Anna több hétig volt kómában, és már az orvosok is lemondtak róla. De visszatért. Csak azt nem tudta senki, hogy Anna a visszatérését egy bizonyos tarka pillangónak köszönheti. Hiszen Ő mutatta meg neki, a helyes utat, és végül Ő mondta el neki, hogy még nincs veszve minden. A tarka pillangó megmentette Anna életét. Viszont sajnos csak Anna volt ennyire szerencsés.

Bár a család az egyik gyermekét visszakapta, a másiktól meg kellett válniuk. May-t már nem tudták megmenteni az orvosok. Anna szinte el sem hitte, mikor meghallotta, hogy a kishúga nincs többé. Annyira felfoghatatlan volt az egész. Egy világ omlott össze benne, és nem tudta, hogy a húga nélkül egyáltalán képes lesz-e újra talpra állni.

Anna-t tényleg nagyon megviselte May elvesztése, és ez a gyógyulására is kihatott. A rehabilitáció nehezen ment neki, és szinte felkelni sem akart. És ez, azután sem változott, hogy elhagyhatta a kórházat. Ki sem mozdult otthonról, és bár fizikailag sikerült neki rendbe jönni, a lelke – ami nem is olyan régen még a testén kívül volt – még mindig nem gyógyult meg, és teljes mértékben talán nem is fog soha. Anna nem evett, nem aludt, és nem ment el otthonról. A baleset óta csak egyetlen egyszer volt hajlandó elhagyni a házat: mikor a húgát helyezték végső nyugalomra.

May-t elhamvasztották. A kislány egész életében vidám volt, szabad, és különleges. Dan és Margaret nem akartak neki egy gyászos, szürke, ünnepélyes temetést. Az nem illett volt a lányukhoz. Ehelyett úgy döntöttek, hogy May testét elhamvasztatják, majd arról a helyről, amit a kislány annyira imádott, a tengerbe szórják.

A kislány nyugalomra helyezése szinte nem is volt mondható szertartásnak. Csak négyen voltak, még így utoljára, minden díszes ruha, elegáns zene nélkül. Mind a hárman jól tudták, hogy May most van ott velük utoljára. Nem sokára végleg el kell engedniük Őt. Elment és ebbe bele kell törődniük, bármennyire nem akarják.

Margaret és Dan a sziklaszirten álltak, a kis dobozzal a kezükben. Mind kettejük arca a könnyektől volt nedves. Margaret belekarolt Dan-be, miközben magában próbálta leküzdeni az újra és újra rátörő sírógörcsöket. Bár nem akart erősnek látszani, tudta, hogy a családja előtt nyugodtan sírhat, most mégsem akart zokogva a földre borulni, bármennyire is kínozta a fájdalom. Meg akarta adni a tiszteletet a lányuknak, ahogy Dan is.

Dan próbált erős maradni, a felesége, és a lánya – vagy inkább még a lányai – miatt, bár Őt is kínozta belülről a fájdalom. Szeretett volna ott lennie Margaret-nek, és Anna-nak. Csak miattuk akart erősnek látszani, bár tudta jól, hogy ez neki sem fog menni örökre.

Anna távolabb állt a szüleitől. Nem tudta, hogy mégis mit tehetne. Nem akarta elengedni May-t. Mióta megtudta, hogy meghalt, csak vele álmodott, csak Ő járt a fejében. Annyiszor kívánta, hogy ébredjen már föl, annyira szerette volna elhinni, hogy mindez csak egy rossz álom. De nem így volt. Nem ébredt föl arra, hogy a kishúga odabújik mellé reggelente, nem kelt arra, hogy May az ágyán ugrál, nem riadt fel arra éjszaka, hogy a kishúga rosszat álmodott és meg kell vigasztalnia. May nem volt többé, és Ő ebbe nem tudott belenyugodni. Mintha a szíve, a lelke, egy kis részét kitépték volna, ami nélkül tud élni, csak egyszerűen nem érdemes. Mert igen, tudott lélegezni May nélkül, a szíve vert May nélkül, enni, aludni tudott May nélkül. De minek élt volna a húga nélkül, ha egyszerűen már nem érdemes? Egyszerűen nem látta már értelmét ennek az egésznek. A húga nélkül Ő szinte senki nem volt.

Most pedig itt álltak, azon a helyen, ahol annyiszor játszottak, kacagtak együtt, de most nem így volt. Most meg kellett válniuk még attól a kis darabkától is, ami még May-t hozzájuk kötötte, és Anna nem akarta ezt. Legszívesebben tombolt volna, üvöltött volna, és már hónapok óta, mióta felébredt, így érzett. De nem tette. Nem volt hozzá ereje. Gyengének érezte magát, egy senkinek, egy madárnak, akit megfosztottak a szárnyaitól. Egyszerűen nem tudott felülkerekedni ezen az érzésen. Nem tudott tovább lépni. Mégis hogyan tudott volna? Hogyan tudta volna elfogadni mindazt, ami történt? Ezt nem lehetett elfogadni. Nem tudott beletörődni abba, hogy a húga nincs többé.

Anna csak bámulta, ahogy a szülei beleszórják a tengerbe a kishúga hamvait. Az Ő kishúga halott. Nincs többé. Nem hallhatja többé a kacaját, nem ölelheti át, nem puszilhatja meg, nem érezheti az illatát, nem nézhet bele a csillogó szemeibe. Elment. Az Ő kis földre szállt angyala végleg elment.

Ahogy a hamvakat messzire fújta a szél, Anna szülei még egy pár percig ott álltak a szikla szirten, majd elindultak a lányuk felé. Mind a hármuk szemében könny csillogott. A ki nem mondott szavak nélkül is pontosan lehetett érezni mind a hármuk fájdalmát. Egy kincset vesztettek el. Egy pótolhatatlan kincset.

Ahogy Margaret és Dan, Anna mellé értek, finoman megérintették a lányuk vállát, mire Ő lehunyta a szemét. Még a szorosan összeszorított szemein át is utat nyert magának két könnycsepp, amik végig kúszta az arcán, majd az állához érve lehulltak a földre. Anna nyelt egyet, majd kinyitotta a szemét. Ahogy a szirt irányába nézett, egy pillanatra elakadt a lélegzete.

Anna szemét elöntötték a könnyek, ahogy felismerte a lenyugvó nap sugaraival övezett alakot. May volt az. Ott állt a szikla szirten és mosolygott. Anna-ra mosolygott, aki szaladni kezdett a szirt felé, majd mikor elérte a húga alakját térdre zuhant. Nem zokogott csak mosolygott, miközben a könnyek lassan utat törtek maguknak, és elöntötték az arcát.

A húga ott állt előtte, úgy, mint régen. Ott állt, és rá nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, rámosolyogott azzal a gyönyörű mosolyával. Anna szerette volna megölelni May-t, de félt tőle, hogy akkor szertefoszlik az a káprázat. Tudta, hogy nem lehet ott a húga, tudta, hogy csak az elméje játszik vele. De ez nem zavarta. Újra látta May-t, és csak ez számított.

Anna már éppen meg akart szólalni, szerette volna még utoljára elmondani a húgának, hogy mennyire szereti, de May megelőzte.

May alig tett pár lépést, és a szirt végéhez ért. Még utoljára visszanézett a nővérére, és elmosolyodott. Végül újra előre fordult, és lelépett a szirt végéről, de ahelyett, hogy lezuhant volna, teste fényleni kezdett, majd a körvonalak teljesen összeolvadtak a fénnyel. A fény lassan elindult a lemenő nap irányába, majd ahogy May körvonalai eltűntek, úgy egyre jobban kezdtek kirajzolódni egy pillangó körvonalai. Egy tarka pillangó körvonalai…