Tarka pillangó - Novella 9 (=

Hideg volt és sötét. Az egész helynek volt valami félelmetes, és hátborzongató hangulata. Valami jéghideg dolgon ült, ami érdes volt, és durva, de mégis egyenes. Talán beton volt, amiből valamilyen szemcsék, vagy kavicsdarabok álltak ki. A lány kezei a jéghideg betonon – igen magában úgy döntött, hogy ez beton, bár közel sem volt biztos benne – támaszkodtak. Lábát felhúzta a hasához, állát megtámasztotta a térdén. Egész testében remegett. Fázott, és mintha a szíve is csak nagyon-nagyon lassan vert volna, a vér alig csörgedezett az ereiben. Tüdejébe minden egyes levegővétellel éles fájdalom mart bele, minden végtagját lehetetlenül nehéznek érezte.

- Hol vagyok? – suttogta el lassan, és halkan a kérdést, amire úgy érezte, reménye sincs választ kapni. Hiába kémlelt körbe, nem látott semmit. Végeláthatatlan sötétség, minden irányból. Ijesztő, mindent beborító feketeség.

Szemét újra, és újra végigjáratta az Őt körülvevő sötétségen. Ahogy a mély, feketeséget kutatta a szemével, egyszer csak megpillantott valami. Tompa fényt árasztott, először csak fehéret, majd minden színűt. Mintha a föld porából ébredt volna fel. Fokozatosan emelkedett felfelé, és egyre fényesebb lett. Eleinte csak fehérszínű volt, majd lassan különféle színekben kezdett ragyogni. Bíbor, narancs, türkiz, méregzöld, citromsárga, vörös, kék, lila, világoskék, és az elképzelhető összes szín felfedezhető volt a kis gömb alakú világító valamin. Lassan emelkedett felfelé, és egyre erősödött a fénye. Egyre nagyon teret ragyogott be, de a lány számára úgy tűnt, mintha a feketeség végeláthatatlan lenne, és a bevilágított téren át is folytatódott. Végtelen volt, minden irányba a végeláthatatlanul terjedt a sötétség.

A színes gömb lassan emelkedett a lány előtt, majd mikor a szeme magasságába ért, megállt. Eleinte egyhelyben lebegett, majd mintha elkezdett volna formálódni. Mintha lassan egy alak bontakozott volna ki belől. Hengeres test, és szárnyak. Egy pillangó volt az. Egy színes, csillogó pillangó, ami a szivárvány minden színében pompázott. Egy tarka pillangó. A lány csodálkozva nézte az előtte lebegő pillangót. Szárnyaival kecsesen csapkodott, és fénye mintha még most is egyre nőtt volna. A fiatal lány egy percre mintha elfeledkezett volna kilátástalan és érthetetlen helyzetéről. Elvarázsolva nézte a tőle alig egy karnyújtásnyira repkedő pillangót. Hirtelen erős vágyat érzett az irányt, hogy megfogja, hogy kezeivel megérintse, hogy Ő maga is megtapasztalhassa azt, hogy nem csak a képzelete játszik vele kegyetlen játékot. Előre rugaszkodott, térdeire helyezte át a súlypontját, majd a pillangó után kapott, de nem érte el. Az valamivel mintha hátrébb libbent volna, így a lány előre zuhant.

Teste nagyot puffant, ahogy földet ért. Porszemcsék szálltak fel a lány alakja körül, és ezek egy pillanatra tompították a tarka pillangó fényét. A lány újra felnézett a pillangóra. Egy teljes pillanatig csak nézte, majd kezeivel felnyomta a testét, és lassan felállt. A pillangó is feljebb emelkedett, de szemmagasságnál nem ment magasabbra. Olyan volt, mintha szemtől szemben álltak volna. A lány csak nézte a pillangót, majd hirtelen újra felé nyúlt. Az megint csak hátrébb libbent, de a lány is visszahúzta a kezét. A hirtelen mozdulat után, újra csak nézték egymást.

Annyira hihetetlen volt az egész. A lány nem értett semmit. Nem tudta, hogy valóságos-e a pillangó, vagy sem. Úgy gondolta, hogy ez az egész csak egy álom. Valamiféle rossz álom, de ebben nem volt biztos. Mindenestre nem értett semmit. Csak nézte az előtte lebegő pillangót, majd egyszer csak, mintha hallott volna valamit.

Anna hirtelen eltűnt a sötétségből. Újra otthon találta magát. Látta, ahogy a testvérével, May-el játszik a nappaliban. Ott ült a szőnyegen Anna is, meg May-is, de akkor mégis ki volt Ő, aki nézte mindezt, mint valami filmet? Külső szemlélő volt. Értetlenül állt ott a nappalijuk közepén, és senki nem vette Őt észre. A tarka pillangó ott lebegett mellette minden hang nélkül.

Eleinte csak figyelte, ahogy játszanak a nappaliban. Társasoztak, azzal a társasjátékkal, ami May kedvence volt. Anna csak nézte a húgát és magát, miközben a gondolatok kavarogtak a fejében. Mi ez az egész? Ki vagyok én? Hol vagyok? Mi történt velem? – Zakatoltak a kérdések a fejében, és már majd’ megőrült tőlük. Hiába próbálta kizárni őket, nem ment. Próbált a történésekre koncentrálni, arra, hogy most hol van, hogy miért látja most azt, ahogy épp a kishúgával játszik, de teljesen még mindig nem tudta kizárni az idegesítő gondolatokat. Hiába próbálta, nem ment. Bánatos kék szemeivel a szőnyegen játszó két alakot figyelte.

Anna és May szülei értek haza. Vagy inkább az Ő szülei. Ki érti ezt már? Abban se volt biztos, hogy Ő egyáltalán az, az Anna, aki most ott játszik a szőnyegen a húgával. Mindenesetre a szüleik hazaértek. Az apja, Dan jó pár szatyorral a kezében lépett be a bejárati ajtón, majd a konyhába ment. Őt az anyjuk, Margaret követte, aki szintén szatyrokat cipelt. Feltehetőleg vásárolni voltak.

Alighogy beléptek az ajtón, a lányok egyből felpattantak a szőnyegről, és a szüleik utána eredtek a konyhába. Ahogy a többiek, a pillangó is megindult a konyha felé, de Anna nem mozdult. Csak nézett kifelé az ablakon, miközben teljesen össze volt zavarodva.

Az apja magas volt, és széles vállú. Jó erőben volt, bár már őt is elérte a kor. Szőke hajában már itt-ott elővillantak az ősz hajszálak, és a szája körül megjelentek az első ráncok, feltehetőleg a sok mosolygás miatt. Egyébként még most is elég jóképű volt. Egyfolytában mosolygott. Férfias arcvonásai voltak, csak az orra volt egy kissé furcsa. Nem mondhatni, hogy nagy volt, inkább hegyes, de nem nagyon, csak egy kissé. Viszont ez semmiképp nem állt neki rosszul, sőt inkább különlegessé tette, csakúgy, mint May-t, aki szintén örökölte az apjuk orrát. Anna, inkább az anyjuk ütött.

Anna édesanyjának gyönyörű fekete, göndör haja volt, és tengerkék szeme, akárcsak a királylányoknak a mesékben. Arcvonásai még akkor is boldogságot sugároztak, mikor nem mosolygott. Gyönyörű karcsú alakja volt, és finom kezei. Mindent egybevéve az anyjuk gyönyörű volt. Remekül összeillettek Dan-el.

Csak egy pillanat erejéig találta magát újra a sötétségben. Szíve hevesen kezdett verni, érezte, ahogy a homlokán lefolynak az izzadságcseppek. Már megint mi történt? – fogalmazódott meg benne a kérdés, de már ki se mondta, hiszen pontosan tudta, hogy nem kap rá választ. A sötétség egy percre újra körbeölelte, majd megint megjelent a pillangó. Anna tett néhány bátortalan lépést irányába, majd mikor közelebb ért hozzá egy újabb képben, vagy inkább filmszerűségben találta magát.

Egy út szélén álltak, vagyis inkább csak Anna állt, mert hát a pillangó ott lebegett mellette. Az út kihalt volt. Ránézésre az úttest jegesnek tűnt, és Anna érezte, hogy a lába alatt valami puha és kristályos dolog ropog. Ahogy Anna jobban megszemlélte rájött, hogy hó borít mindent. Viszont nem érzett hideget. Nem fázott a lába, pedig mezítláb állt a hóban. Csak nézett maga elé, majd lassan felemelte a tekintetét. Az eddig szállingózó hó, most egyre sűrűbben kezdett esni, beborítva maga körül szinte mindent. A táj lassan teljesen fehérbe burkolózott.

Miután Anna megvizsgálta a tájat maga körül, lassan újra balra nézett. Messze, a távolban derengett egy fénycsóva, ami feltehetőleg egy autó volt. Feléjük közeledett. Mikor Anna jobbra tekintett, ugyanezt látta. Egy másik fénycsóvát, ami feléjük közeledett.

Végül Anna a pillangóra nézett. Csak nézte, bámulta értetlenül. Mintha választ várna tőle. Persze várt is, bár a szíve mélyén már letett arról, hogy valaha bármiféle feleletet kap tőle. Mindenesetre most csak a mellette lévő tarka pillangóba tudott kapaszkodni, semmi másba. A képek váltakoztak, a sötétség pedig egyszerre volt végtelen és múlandó. Csak a pillangó volt végig ott vele. Anna valahogy azt érezte, hogy Ő a kulcs mindenhez. Ehhez az egészhez. Mindahhoz, ami történt. Anna szíve azt súgta, hogy a pillangó jó, és, hogy csak segíteni akar. Persze ezt senki nem mondta neki, de mégis így érezte. Sőt, szinte biztos volt benne. Biztos volt abban, hogy a pillangó segíteni akar neki, és Anna bízott benne. Ez volt az egyetlen esélye.

Az idő mintha ólomlábon járt volna. Minden másodperc annyira hosszúnak tűnt, és a két fényfolt csak nagyon lassan közeledett egymás felé. De végül mégis egyre közelebb és közelebb kerültek egymáshoz. Anna nem tudta, hogy miért, de mikor már csak pár kilométer választotta el az autókat, szíve hevesen kezdett verni. Szemét szúrni kezdték hátulról a könnyek, gyomra görcsbe rándult, torkában gombócot érzett. Nem értett miért, de sírni, és ordítani tudott volna egyszerre. Minden végtagja remegni kezdett, és szerette volna lehunyni a szemét, és elmenekülni innen, de a teste valahogy nem engedelmeskedett neki. Csak állt ott az út szélén, és nézte, ahogy az események láncolata beindul.

Az egyik autó a megengedettnél jóval gyorsabban száguldott az úton. A látási viszonyok rosszak voltak, és az út is erősen csúszott. Aztán egyszer csak megtörtént a baj.

Az egyik autó megcsúszott. Már majdnem egymás mellett voltak, mikor az egyik sofőr elveszítette az irányítást az autója felett. A másik autónak csapódott. Hatalmas csattanás kísérte a két autó találkozását. Az egyik letért az útról, és a sofőr hiába próbálta kormányozni a járművet, nem sikerült neki. Hatalmas robajjal egy fának csapódtak.

Anna zokogva rogyott térdre. Nem bírta tovább. Egész testében remegett a dühtől, a fájdalomtól, a tehetetlenségtől. Eleinte a földet nézte – bár könnyeitől nem igazán látott -, majd felemelte a fejét, és a pillangóra szegezte pillantását. Szemében megvetés, gyűlölet, fájdalom, düh, és kérdések milliói tükröződtek. Nem sokáig nézhette a pillangót, mert újra bekövetkezett az, ami az előbb is: a sötétség újra elnyelte.

Megint a betonon ült. Még mindig zokogott. Fogait összeszorította, és törni-zúzni, sikítani, és ordítani szeretett volna. De nem tudott. Semmit nem tudott tenni. Ebben az átkozott helyzetben semmire nem volt képes. Csak egy egyszerű pillangónak tette fel a kérdéseit, aki talán nem is létezik, csak az Ő fejében. Annyira lehetetlen volt az egész. Lehetetlen, dühítő, fájdalmas, és kegyetlen. Anna, nem tudta mi lesz. Már szinte a remény is elvesztette. Aztán mintha megjelent volna a fény az alagút végén.

Most nem kellettek a lépések, a kérlelő pillantások. Anna anélkül találta magát egy újabb helyen, hogy akár rá nézett volna a pillangóra.

Ezúttal egy nagyon fehér, steril és idegen szobában volt. Egy kóteremben. A szobában uralkodó csendet csak a gépek zaja törte meg. Monton hangjukkal betöltötték az egész szobát.

Anna először nem is igazán fogta fel, amit látott. A szülei ott ültek az ágy mellett. Arcukon bánat és félelem ült. Kórházi hálóinget viseltek mind a ketten. Arcukat és testük látható részét vágások, kék-zöld foltok, horzsolások tarkították. Arcuk megviselt volt, és sápadt. Mintha csak önmaguk árnyéka lett volna.

De, ami a legfontosabb, ott feküdt Ő, a kórházi ágyban, gépekre kötve. A szíve, csak azért vert, mert a gépek azt akarták, a tüdeje csak azért lélegzett, mert a gépek úgy akarták, de az agya. Nem, azt nem tudták kontrolálni a gépek. Az agya, a gondolatai… Mintha már nem is lettek volna. Szemhéjai csukva voltak, de ez mégis más volt. Mintha a lelke már teljesen eltűnt volna.

Pedig nem tűnt el! Csak nem volt a testében. Ott volt, igen ott volt, a sötétségben, ott volt a pillangóval, ott volt az emlékeiben. Mindvégig ott volt. És most is ott volt a kórházi szobában, csak épp nem látta senki, és nem tudott róla senki, hogy Ő is ott van.

Anna szeme ismételten megtelt könnyel. Csak nézte a szüleit, ahogy ott ülnek mellette, szorítják a kezét, és halkan suttognak neki. Nem értette, hogy miről beszélnek neki, nem is akarta érteni, csak egyszerűen jelezni akart nekik, hogy ott van, hogy még mindig itt van a lelke, hogy még nem tűnt el. De nem tudott. Tehetetlen volt. Nem tudott mit tenni. Csak egy küldő szemlélő volt, akinek nincs beleszólása ebbe.

Anna szíve hevesen kezdett verni. Tett pár lépést a kórházi ágy felé, majd lehunyta a szemét. Ahogy szemhéjai lecsukódtak, szeme előtt elkezdtek leperegni a szép emlékek, a közös vacsorák, kirándulások, a húgával, a szüleivel, és a barátaival töltött idő. Minden egy másodperc alatt lepergett a szeme előtt. Úgy érezte, hogy ez már a vég. Azt mondják, mielőtt az ember meghal, a szeme előtt lepereg az egész élete. Anna szeme előtt mindez megjelent, akár egy film. Sikítani szeretett volna, ordítani, hogy Ő még nem akar meghalni, de már nem tudta, hogy mit csináljon. Minden erejével azon volt, hogy felnyissa szorosan összezárt szemhéjait, de azok mintha ólomból lettek volna.

Először csak egy kicsit sikerült felnyitnia őket, majd újra visszazuhant az emlékek tengerébe. Viszont az előbbi részben sikeres próbálkozás erőt adott neki, és újra megpróbálta. Végül sikerült. Kinyitotta a szemeit. A kórházi ágyban feküdt, mellette az apja, és az anyja…

A szülők szinte alig tudták elhinni, hogy a lányuk visszatért. Anna több hétig volt kómában, és már az orvosok is lemondtak róla. De visszatért. Csak azt nem tudta senki, hogy Anna a visszatérését egy bizonyos tarka pillangónak köszönheti. Hiszen Ő mutatta meg neki, a helyes utat, és végül Ő mondta el neki, hogy még nincs veszve minden. A tarka pillangó megmentette Anna életét. Viszont sajnos csak Anna volt ennyire szerencsés.

Bár a család az egyik gyermekét visszakapta, a másiktól meg kellett válniuk. May-t már nem tudták megmenteni az orvosok. Anna szinte el sem hitte, mikor meghallotta, hogy a kishúga nincs többé. Annyira felfoghatatlan volt az egész. Egy világ omlott össze benne, és nem tudta, hogy a húga nélkül egyáltalán képes lesz-e újra talpra állni.

Anna-t tényleg nagyon megviselte May elvesztése, és ez a gyógyulására is kihatott. A rehabilitáció nehezen ment neki, és szinte felkelni sem akart. És ez, azután sem változott, hogy elhagyhatta a kórházat. Ki sem mozdult otthonról, és bár fizikailag sikerült neki rendbe jönni, a lelke – ami nem is olyan régen még a testén kívül volt – még mindig nem gyógyult meg, és teljes mértékben talán nem is fog soha. Anna nem evett, nem aludt, és nem ment el otthonról. A baleset óta csak egyetlen egyszer volt hajlandó elhagyni a házat: mikor a húgát helyezték végső nyugalomra.

May-t elhamvasztották. A kislány egész életében vidám volt, szabad, és különleges. Dan és Margaret nem akartak neki egy gyászos, szürke, ünnepélyes temetést. Az nem illett volt a lányukhoz. Ehelyett úgy döntöttek, hogy May testét elhamvasztatják, majd arról a helyről, amit a kislány annyira imádott, a tengerbe szórják.

A kislány nyugalomra helyezése szinte nem is volt mondható szertartásnak. Csak négyen voltak, még így utoljára, minden díszes ruha, elegáns zene nélkül. Mind a hárman jól tudták, hogy May most van ott velük utoljára. Nem sokára végleg el kell engedniük Őt. Elment és ebbe bele kell törődniük, bármennyire nem akarják.

Margaret és Dan a sziklaszirten álltak, a kis dobozzal a kezükben. Mind kettejük arca a könnyektől volt nedves. Margaret belekarolt Dan-be, miközben magában próbálta leküzdeni az újra és újra rátörő sírógörcsöket. Bár nem akart erősnek látszani, tudta, hogy a családja előtt nyugodtan sírhat, most mégsem akart zokogva a földre borulni, bármennyire is kínozta a fájdalom. Meg akarta adni a tiszteletet a lányuknak, ahogy Dan is.

Dan próbált erős maradni, a felesége, és a lánya – vagy inkább még a lányai – miatt, bár Őt is kínozta belülről a fájdalom. Szeretett volna ott lennie Margaret-nek, és Anna-nak. Csak miattuk akart erősnek látszani, bár tudta jól, hogy ez neki sem fog menni örökre.

Anna távolabb állt a szüleitől. Nem tudta, hogy mégis mit tehetne. Nem akarta elengedni May-t. Mióta megtudta, hogy meghalt, csak vele álmodott, csak Ő járt a fejében. Annyiszor kívánta, hogy ébredjen már föl, annyira szerette volna elhinni, hogy mindez csak egy rossz álom. De nem így volt. Nem ébredt föl arra, hogy a kishúga odabújik mellé reggelente, nem kelt arra, hogy May az ágyán ugrál, nem riadt fel arra éjszaka, hogy a kishúga rosszat álmodott és meg kell vigasztalnia. May nem volt többé, és Ő ebbe nem tudott belenyugodni. Mintha a szíve, a lelke, egy kis részét kitépték volna, ami nélkül tud élni, csak egyszerűen nem érdemes. Mert igen, tudott lélegezni May nélkül, a szíve vert May nélkül, enni, aludni tudott May nélkül. De minek élt volna a húga nélkül, ha egyszerűen már nem érdemes? Egyszerűen nem látta már értelmét ennek az egésznek. A húga nélkül Ő szinte senki nem volt.

Most pedig itt álltak, azon a helyen, ahol annyiszor játszottak, kacagtak együtt, de most nem így volt. Most meg kellett válniuk még attól a kis darabkától is, ami még May-t hozzájuk kötötte, és Anna nem akarta ezt. Legszívesebben tombolt volna, üvöltött volna, és már hónapok óta, mióta felébredt, így érzett. De nem tette. Nem volt hozzá ereje. Gyengének érezte magát, egy senkinek, egy madárnak, akit megfosztottak a szárnyaitól. Egyszerűen nem tudott felülkerekedni ezen az érzésen. Nem tudott tovább lépni. Mégis hogyan tudott volna? Hogyan tudta volna elfogadni mindazt, ami történt? Ezt nem lehetett elfogadni. Nem tudott beletörődni abba, hogy a húga nincs többé.

Anna csak bámulta, ahogy a szülei beleszórják a tengerbe a kishúga hamvait. Az Ő kishúga halott. Nincs többé. Nem hallhatja többé a kacaját, nem ölelheti át, nem puszilhatja meg, nem érezheti az illatát, nem nézhet bele a csillogó szemeibe. Elment. Az Ő kis földre szállt angyala végleg elment.

Ahogy a hamvakat messzire fújta a szél, Anna szülei még egy pár percig ott álltak a szikla szirten, majd elindultak a lányuk felé. Mind a hármuk szemében könny csillogott. A ki nem mondott szavak nélkül is pontosan lehetett érezni mind a hármuk fájdalmát. Egy kincset vesztettek el. Egy pótolhatatlan kincset.

Ahogy Margaret és Dan, Anna mellé értek, finoman megérintették a lányuk vállát, mire Ő lehunyta a szemét. Még a szorosan összeszorított szemein át is utat nyert magának két könnycsepp, amik végig kúszta az arcán, majd az állához érve lehulltak a földre. Anna nyelt egyet, majd kinyitotta a szemét. Ahogy a szirt irányába nézett, egy pillanatra elakadt a lélegzete.

Anna szemét elöntötték a könnyek, ahogy felismerte a lenyugvó nap sugaraival övezett alakot. May volt az. Ott állt a szikla szirten és mosolygott. Anna-ra mosolygott, aki szaladni kezdett a szirt felé, majd mikor elérte a húga alakját térdre zuhant. Nem zokogott csak mosolygott, miközben a könnyek lassan utat törtek maguknak, és elöntötték az arcát.

A húga ott állt előtte, úgy, mint régen. Ott állt, és rá nézett azokkal a gyönyörű szemeivel, rámosolyogott azzal a gyönyörű mosolyával. Anna szerette volna megölelni May-t, de félt tőle, hogy akkor szertefoszlik az a káprázat. Tudta, hogy nem lehet ott a húga, tudta, hogy csak az elméje játszik vele. De ez nem zavarta. Újra látta May-t, és csak ez számított.

Anna már éppen meg akart szólalni, szerette volna még utoljára elmondani a húgának, hogy mennyire szereti, de May megelőzte.

May alig tett pár lépést, és a szirt végéhez ért. Még utoljára visszanézett a nővérére, és elmosolyodott. Végül újra előre fordult, és lelépett a szirt végéről, de ahelyett, hogy lezuhant volna, teste fényleni kezdett, majd a körvonalak teljesen összeolvadtak a fénnyel. A fény lassan elindult a lemenő nap irányába, majd ahogy May körvonalai eltűntek, úgy egyre jobban kezdtek kirajzolódni egy pillangó körvonalai. Egy tarka pillangó körvonalai…