Felhők között - Novella 1 (:

Elmerengve bámultam ki az ablakon, pár centivel a padló felett lebegve. Néztem az előttem úszó felhőket, egy távoli repülőt, de valójában nem láttam semmit. A halálomon merengtem...

 

 Csupán két hónapja történt, mégsem emlékszem minden részletre. Gyakran olvastam a nővérem könyveiben, vagy filmekben hallottam, hogy halálukkor a szereplők mindent lassítva érzékelnek, az addigi életük lepereg előttük, esetleg minden pillanat beleivódik az emlékezetükbe. Ezzel szemben én nagyon kevés dologra emlékszem és minden nagyon-nagyon gyorsan történt. Igazából olyan, mint egy puzzle. Nagyjából összeáll a kép, de néhány nagyon fontos darabka egyszerűen...elveszett...

 

 Az emlékek megrohamozták elmémet.

 

 Egy esős, őszi nap volt. Apa és Lissa, a nővérem elmentek vásárolni, Anya meg otthon maradt velem. Nem érezte jól magát, úgyhogy Apának kellett kibírnia azt a bevásárlást, amin a nővéremnek átlagosan egy spotcipő kiválasztásához 2 óra kellett. Azon a napon azonban Lissa nem sportcipőt akart venni, így a 2 órásra tervezett bevásárlás 4 órásra sikeredett. Tulajdonképpen Apa és ő ennek köszönhetik, hogy még élnek. Ennek, és hogy nem ők voltak a célpont...

 

 Lefekvés előtt Anya még olvasott nekem a kedvenc mesekönyvemből. Ágyba bújtam, s mindössze 2 perccel azután, hogy Anya kiment a szobámból, meghallottam kétségbeesett sikolyát és léptei dübörgését a lépcsőn.

 

 Emlékszem, hogy berohant, védelmezőn magához szorított, s könyörgött, hogy meneküljek. Én azonban lefagytam, s gyilkosom, ki addigra megérkezett úgysem hagyott volna elfutni...

 

 Furcsa, de az ő arcára nem emlékszem. Az anyukám szemeiben ülő kétségbeesés és a könyörgése az, ami akkor kitöltötte gondolataimat.

 

 -Kérlek, ne bántsd őt! Ne, ne...-sikoltotta, de a férfi egyszerűen félrerúgta, érzelemmentes arccal  kétszer meglőtte, utána pedig minden figyelmét rám fordította.

 

 Szemeimből patakzottak a könnyek, s valami ismeretlen  harag borította el az agyamat. Az anyukámat a szemem láttára ölték meg...

 

 Egyetlen egy dolog van, amire még emlékszem: a golyó hangja, mely véget vetett az életemnek...

 

 Elgondolkodva meredtem a hálóingemen éktelenkedő véres foltra, amely a szívemet ért lövést takarta. Ezúttal is sírva fakadtam, de most a könnyeim is folytak, ami itt, a felhők között a szellemeknek lehetetlen. Mert ez lettem én: egy szellem. Nem tudok könnyeket hullatni, nem tudom átvenni a véres hálóingemet és nem tudok megfésülködni. Akkor most miért folyhatnak a könnyeim? Miért más a mai visszaemlékezés, mint a többi?

 

 Elmélkedésemet halk torokköszörülés zavarta meg. Hátra fordulva Margaret-et pillantottam meg. Ő  mindössze 15 éves, de már nagyon-nagyon régóta itt él a szellemek világában.

 

 -Catherine? A Tanács hív-mondta a maga visszafogott, csendes módján.

 

 Ez meglepett. Azt hallottam, hogy a Tanács, a szellemekre ügyelő bizottság csak nagyon, nagyon különleges alkalmakkor ül össze. Miért lenne az én esetem különleges?

 

 Gyönyörű, boltíves termeken mentünk keresztül, s egy kétszárnyas tölgyfaajó előtt álltunk meg. Margaret kopogott: két hosszút, egy rövidet, végül négy hosszút, s az ajtó kitárult.

 

 A terem csodálatos volt. A mennyezetet lenyűgöző festmény díszítette. Egy lányt ábrázolt, aki kísértetiesen hasonlított rám. És...az ott Lissa?

 

 Nem nézhettem meg alaposabban a képet, mert Margaret gyengéden továbblöködött. Elmentem a terem két oldalát uraló, üres padsorok között , s leültem egy székre, ami a terem közepén volt elhelyezve.  Velem szemben öt szék volt. A Tanács helye...

 

 Itt, a Szellemkastélyban sok legenda kering a Tanácsról. Sokan úgy gondolják, ők a legősibb szellemek. Mások szerint ők a legbölcsebbek. Az én véleményem pedig az, hogy ők a legősibb bölcsek...

 

 Bár, ahogy így elnéztem őket, nem tűntek túl bölcsnek. Középen egy szakállas, ősz hajú bácsi ült, aki egy kézimunka-magazint olvasgatott, mellette egy göndör, barna hajú nő, aki kedvesen mosolygott. Mellette egy fiatal, szőke férfi foglalt helyet, aki nem éppen kultúráltan rágózott. Anyu biztosan rászólna... Az idős úr jobboldalán ülő, szőke hajú lány kegyetlen tekintettel meredt a semmibe. A Tanács ötödik tagja egy vidám, szeplős, vörös hajú fiú volt, aki egy yoyo-val játszott.

 

 -Szervusz, Cetherine!-üdvözölt a mosolygó hölgy.-Én Suzanne vagyok, ő Scott-mutatott a rágózó fickóra-ő James-bökte meg az öregúr oldalát- ő Caroline és ő Matt-ismertette a kegyetlennek tűnő nő és a yoyo-s figura nevét is. –Tudod, hogy miért vagy itt?

 

 -Nem. Talán...Anya miatt?-kérdeztem elcsukló hangon.

 

 Anya nincs itt. Ő valamiért nem ide került. Erre már az első néhány itt töltött napon rájöttem, de azért egy halvány reményszikra maradt bennem...

 

 -Sajnálom, de nem-hallottam meg Suzanne részvétteljes  hangját nagyon-nagyon messziről.-Látod azt a festményt?-kérdezte, s a plafonon pompázó hatalmas képre mutatott, amin felfedeztem a hasonmásomat és a nővéremet. Bólintottam, bár a válasz egyértelmű volt.

 

 -Mit látsz rajta?-kérdezte kíváncsian James bácsi.

 

 Értetlenül néztem rá.

 

 -Tudod, ez egy nagyon különleges festmény. Mindenki mást lát rajta-magyarázta Suzanne, s az ő hangja is kiváncsiságról árulkodott.

 

 Érdeklődve bámultam a plafont. Valóban én voltam rajta. És Lissa. Ő tisztán látszott, én viszont csak egy halvány alak voltam, a körvonalaim elmosódtak. Szellem voltam... És ott volt még egy férfi, aki eszelős tekintettel bámulta a nővéremet.

 

 Valami fontos ostromolni kezdte az elmémet. Ordított, dörömbölt, de nem tudtam őt beengedni a gondolataim közé.Még nem. Szükségem volt még néhány részletre...

 

 -Cathy?-hallottam meg Suzanne aggodalommal teli hangját. -Jól vagy?

 

 -Persze, csak...eltöprengtem. Kérlek folytasd!

 

-Istenem, te tényleg olyan vagy, mint egy kistermetű felnőtt!-sóhajtotta könnybe lábadt szemekkel.

 

 Igen, Anya is sokszor mondta ezt. „7 éves vagy és úgy beszélsz, mint a nagyanyád!”-mondta nevetve, mikor valami olyasmit mondtam, amit nem kellett volna tudnom.

 

 -Szóval, Caroline-nak tegnap látomása volt-folytatta Suzanne rekedtes hangon.

 

 -Látomása?-kérdeztem értetlenül.

 

 -Igen, tudod ő.... nos, tulajdonképpen látja a jövőt. És tegnap... téged látott.

 

 -Engem?-kérdeztem hitetlenkedve.-De hát én meghaltam!

 

 -Hát igen, de az a helyzet, hogy...nem egészen. Tudod miért vagy te itt, és nem ott, ahol az édesanyád, nagyszüleid és még nagyon-nagyon sokan?

 

 Megráztam a fejem.

 

-Középen vagyunk-vette át a szót James.-Nem a Földön és nem is a Mennyben. Azok kerülnek ide, akiknek van valamilyen „elintézetlen dolga”.

 

 -A filmek nem mindig tévednek-folytatta James bácsi gondolatát Matt.-Valóban léteznek szellemek, akiknek el kell rendezniük néhány dolgot, és csak utána pihenhetnek meg egy kellemes, tökéletes helyen. A különbség az, hogy csak ha tényleg nagy esélyük van a lelki béke elnyerésére, akkor mehetnek vissza a Földre. Egyetlen órára. Ha sikerül, felkerülnek a szeretteikhez. Ha nem... azt majd máskor megbeszéljük.

 

 -De hát Anyának miért nem kell itt lennie?

 

 -Édesanyád... ketten voltatok. Ugyanannak az embernek az áldozatai. Tőled elvette a felnőttkort, mindenféle sikernek és boldogságnak a lehetőségét. Igaz, az anyukád a gyermekeit is elveszítette, de őt mardossa a bűntudat, amiért nem védett meg téged, és ha eljön az idő, nem biztos, hogy ésszerűen cselekedne. De ha segítségre lesz szükséged, ott lesz- ezúttal Caroline válaszolt, akinek külsőjével ellentétben nagyon kedves hangja volt.

 

 -Ó!-mondtam nagyon értelmesen.-És...-nem tudtam befejezni a kérdésemet. Caroline hörögni kezdett, szemei a semmibe meredtek és valamilyen furcsa nyelven mormolt valamit. Mindenki kővé dermedve hallgatta, egyedül én nem értettem semmit.

 

 Egy perccel késöbb a mormolás abbamaradt, Caroline levegőért kapkodott, s minden szem rám szegeződött.

 

 -Cathy, a nővéred bajban van. Nem kell most cselekedned, egy alkalommal meg tudjuk akadályozni a katasztrófa megtörténését. Elhalaszthatod...-mondta Scott, aki először nyerte vissza a nyugalmát, vagyis inkább a hangját, mert ő is elég nyugtalan volt.

 

 -Lissa? Mennem kell-döntöttem el  10 másodperc alatt.

 

 Mindenki döbbenten nézett rám, ami nem volt túl bíztató. Féltem és nem tudtam, hogy mi lesz velem, de a nővérem bajban volt. Kaptam egy esélyt, hogy megmentsem, és akkor még aznap eljutok Anyához. Lehet, hogy elbukom, de meg kell próbálnom!

 

 -Megyek-ismételtem meg határozottabban.

 

 -Most még meg tudjuk menteni. Nem muszáj menned-ajánlotta Suzanne.

 

 -Tudom. De akkor lehet, hogy holnap kell mennem. Nincs mire várnom.

 

 -Hát jó-egyezett bele Suzanne aggodalmas arccal.-Ne feledd, egy órád van! Meg kell találnod Lissa-t. A Földön szerda van... Járj sikerrel!- kiáltották egyszerre.

 

 Még hallottam az információkat, aztán elnyelt a sötétség... Pörögtem, forogtam, a gyomrom felfordult és nem láttam semmit. Aztán hirtelen megálltam.

 

 Ott voltam. A Földön, a házunk előtt. A barátságos, sárga falak régi ismerősként üdvözöltek, de mégis valami  komor, baljóslatú áradt a házból.

 

 Tudtam, hogy sietnem kell. Mit is mondott Suzanne? Szerda van... De miért fontos ez? Egy pillanat... szerda. Néhány hónappal ezelőtt feltűnt, hogy Lissa szerdán mindig csak későn jön haza. Egyszer követtem őt (Anyáék úgy tudták, a legjobb barátnőmnél, Charlotte-nál vagyok, és igazából ott is voltam, csak előbb kinyomoztam a nővérem titkát...), és felfedeztem, hogy egy fiúval találkozik. Nem mondtam el neki, hogy tudom, egy olyan alkalomra tartogattam, amikor szükségem lett volna valamire, amivel megvesztegethetem...

 

 A toronyóra, mintha figyelmeztetni akarna, elütötte a 7 órát. Lissa nagyjából ilyenkor indul haza a találkáról. Most már sötét is van, egyedül is lesz... tökéletes célpont.

 

 Sebesen suhantam a park felé. Furcsa volt, hogy emberek vesznek körül, mégsem lát senki. Viszont a jelenlétemet néhányan érezték, mert amikor  elrohantam mellettük, megborzongtak.

 

 A park sok kedves emlékem színtere, most mégis féltem, mit fogok ott találni. Csak remélni mertem, hogy időben érkezem...

 

 A parkban álló erdő fái mindigis egy kicsit félelmetesek voltak, ma azonban egyenesen kirázott a hideg tőlük. Fenyegetően hajladoztak a késő őszi csípős szélben, s ahogy közeledtem, mellkasomra egyre nagyobb nyomás nehezedett.

 

 Már bent jártam a fák között, mikor meghallottam azt a hangot, ami még gyorsabb tempóra késztetett.

 

 -Segítség!-nyöszörögte a nagyon is ismerős, elgyötört hang.

 

 És akkor megláttam. A nővéremet, akinek arcáról a félelem és a gyűlölet keveredését tudtam leolvasni. Valamint egy férfit, aki háttal állt nekem, de akinek az alakja kísértetiesen ismerős volt. Nem messze tőlem, egy tisztáson voltak.

 

 -Te ölted meg, igaz? De miért? MIÉRT??-ordította Lissa fájdalommal teli hangon. Könnyek áztatták arcát, s az én szememben is gyülekezni kezdtek a könnycseppek.

 

 -Nem az én hibám. Csak magának köszönheti. Nem kellett volna mások dolgába avatkoznia-felelt egy kegyetlen hang.

 

 Megdermedtem. Az a valami, ami már a Tanácsnál derengeni kezdett, most elborította az elmémet.

 

 Gondolatban láttam a gyilkosomat. Emlékeztem. Az arca semmilyen érzelmet nem mutatott, pedig ismert, s mégis megölt engem és az édesanyámat. A szomszéd volt az. Barátságos külseje mindannyiunkat megtévesztett.

 

 A halálom előtti napon a kertben labdáztam. A szomszédnál egy ijesztő külsejű ember vendégeskedett, a kerítésnél álltak és vitatkoztak. A labda pont oda gurult, ahol ők álltak. Én mindössze annyit tettem, hogy odamentem érte, s egészen véletlenül meghallottam a beszélgetésüket. Fegyverekről és gyilkosságról volt szó...

 

 Nem tudom, miért, de ott maradtam és hallgatóztam. Szerencsétlenségemre észrevettek.

 

 -Hé, te mit csainálsz ott?-kérdezte Tom bácsi, a szomszéd.

 

 -Csak a labdámért jöttem-mondtam ijedten, s befutottam a házba. A hátamon éreztem Tom bácsi gyilkos tekintetét...

 

 És ezért halltam meg. Rosszkor voltam rossz helyen...

 

 Elöntött a gyűlölet. Ez az ember véget vetett az anyám és az én életemnek. Most a nővéremet, s minden bizonnyal az apámat is el akarja pusztítani.

 

 Eszméletlen sebességgel tettem meg a tisztásra vezető utolsó pár métert. Futás közben éreztem a bokrok tüskés ágait, melyek összekarcolták a karjaimat, hallottam lábaim neszét, s éreztem a hideget. Testet öltöttem...

 

 A hajam lobogott a szélben, és dühtől izzó tekintettel léptem ki a rétre, ahol a nővérem az életéért harcolt.

 

 -Mi a...-kezdte Tom bácsi, aki felfigyelt lépteimre. Lissa hitetlenkedve bámult rám, a sírás rázta elgyöngült testét, s tudtam, titokban megcsípte magát, hogy biztos legyen benne, még él.

 

 -Hogy a...-gyilkosom szóhoz sem jutott. Tudtam, hogy csak egy esélyem van. Most, vagy soha!

 

 Kihasználva azt, hogy mozdulni sem tud a meglepetéstől, feléje rohantam, ráugrottam, ezzel ledöntve őt a lábáról. Fogalmam sem volt, hogy mit tegyek. Ütöttem, ahol értem, de apró kezeim nem használtak túl sokat.

 

 Sajnos a meglepetés ereje sem tarthat örökké, Tom felült, s durván lesöprött magáról. Elég nagyot repültem és hatalmas puffanással értem földet. A karom fájt, szédültem.

 

 -Velem egy gyerek nem szórakozhat! Ha kell, másodszor is megöllek!-kiáltotta dühöngve. Felemelte a pisztolyt és mosodszor is az életemre tört.

 

 Ezúttal valóban mindent lassítva érzékeltem. Láttam Lissa-t, amint egy fa tövében kuporog és keservesen sír. Láttam gyilkosom eszelős tekintetét, ujja a ravaszon pihent. És láttam Anyát. Csak halványan, és nagy valószínűséggel Lissa és Tom nem vette észre, de én tudtam, éreztem, hogy ott van.  A fák között lebegett, és mosolygott rám. Szükségem volt rá,és ő jött segíteni. Pont ahogy Caroline mondta...

 

 Ez erőt adott. Eszembe jutott az utolsó boldog emlékem, amikor még mindannyian együtt voltunk és boldogok voltunk. A golyó másodszor is szíven talált...

 

 Ami ezután történt, az mindenkit meglepett. A golyó visszapattant!! Akármennyire is élőnek tűntem, halott voltam. S mivel mindenki csak egyszer hal meg, a töltény visszapattant páncélként védő testemről, s egyenesen gyilkosom mellkasába fúródott, oda, ahol a szívének kellett volna lennie...

 

 Az elképedés ráfagyott a vonásaira. Hanyatt esett, s többé nem mozdult. Lissa hitetlenkedve figyelte az eseményeket, miközben én kezdtem halványulni.

 

 -Cathy... tényleg te vagy az? Ne haragudj...-zokogta.

 

 -Nem a te hibád! Ez eszedbe se jusson! Szeretlek! Mondd meg Apának is!-kértem, s kezdtem távolodni. Még láttam, hogy Apa a rendőrséggel együtt megérkezett, féltőn átölelte a lányát, aki titokzatos mosollyal nézett az ég felé. Engem nézett.

 Valami furcsa boldogság szállt meg. Tudtam, hogy Lissa és Apa új életet kezdenek, s ha nem is felhőtlenül, de boldogok lesznek. És én Anyával együtt nézhetem majd a felhők közül sorsuk alakulását...