Az ajtó előtt gyorsan végigsimítottam a ruhámon. Ellenőriztem a sebtében felkent sminkem és az összetűzött hajam. Amennyire csak a fűzű engedte vettem pár mély levegőt. Mikor kitárták előttem az inasok a bálterem ajtaját az arcom elé emeltem a csodálatos maszkomat, amin mesteremberek napokig dolgozhattak. A ruhám külön életet élve szállt körülöttem. A szorosra húzott fűző tökéletes tartást adott. Megbámultak, hiszen egy hölgynek szégyen volt egyedül érkeznie egy bálba.
Mindenki jól begyakorolt táncot lejtette, ami éppen az adott város szokásaihoz tartozott. Nekem, mint átutazónak fogalmam sem volt erről a táncról, de nem is a kultúra miatt jöttem Velencébe. Az én ereimben hamisíthatatlan francia vér csörgedezett. Nem voltam kéjenc, mint a Velenceiek. Ideje lett volna, hogy a bíboros rendet tegyen a városba. Alig észrevehetően megráztam a fejem, hogy kiűzzem a politikai és az egyházi gondolatokat. Egy percre sem bambulhatok el, hiszen úgy hamar kiszúrnának, hogy nem idevalósi vagyok. Több férfi is felém pillantgatott. Olyan voltam a teremben, mint egy tiltott gyümölcs. Pontosan ez volt a célom. Mézel madzaggal magamhoz csalni a ma esti áldozatom.
- Szemei, akár a méreg, úgy zöldellenek. - hallottam meg egy fennkölt hangot. Arra fordultam ahol a tulajdonosát sejtettem. Egy tengerkék szempár huncutul villant rám.
- Az öné akár, a napsütésben úszó tenger. - mosolyra húztam a telt ajkaim. Diadalt éreztem. Mintha a gazella maga sétált volna oda az oroszlánhoz.
- Költőisége a szívem simítja. - meghajolt és felém nyújtotta a kezét. Vigyázott, hogy a maszk takarja az arca nagy részét, de nekem elég volt a szemeire egy pillantást vetnem, már tudtam, hogy kivel van dolgom. - Szépséges Hölgy, felkérhetném, egy táncra?
- Szívesebben szívnék friss levegőt, mint ebben a teremben a levegőhiánytól szenvedjek. - válaszoltam.
- Pompás. Így kisajátíthatom a személyét. - zavart a fennkölt beszéd. Otthon hozzászoktam, hogy pöröghet a nyelvem, ahogy éppen nekem tetszik.
- Kérhetném, hogy mellőzük a magázódást, és a fennkölt költői beszédet? - kérdeztem meg rá már kint a csatornák mellett sétálva. A velencei bűz átjárta az orrom és egy életre beleégette a sós és édes víz találkozásának förtelmes szagát.
- Én pedig kérem, hogy mutassa meg az arcát, és árulja el ezen a csodás éjszakán a nevét. - mosolyodott el.
- Cécile a nevem. - leeresztettem a maszkom. A fejemben a vészharang keserves hangon csengett, de a kék szemek kereszttüzében otthon éreztem magam.
- Szebb, mint hittem, Cécile. - ő is leengedte a maszkot. Nőies vonalak is voltak az arcán, de ettől csak még férfiasabbnak tűnt a lénye. Furcsa volt. Már-már földöntúli. - Az én nevem Matteo. Jól érzem a beszédéből, hogy nem olasz? A neve sokkal inkább Francia.
- Remek meglátás. - biccentettem. Megálltunk egy hatalmas ház előtt. Tudtam, hogy itt él, de nem mutattam. A nevét is tudtam, de nem árulhattam el, hogy miatta érkeztem ide.
- Volna kedve egy késői teához? - mosolygott. - Ha jól tudom, a Franciák előszeretettel teáznak.
- Összekeveri az angolokkal. - nevettem. - Egy ízig vérig Francia ezen megsértődne Matteo.
- Kérlek, bocsáss meg. - mosolygott ő is. A mosolyától még jobb kedvem lett. Előre engedett az ajtónál és körbe vezetett nagyjából a házban.
- Az inasok merre vannak? - kérdeztem kíváncsian. Nem a legnagyobb ház volt Velencében, de tele volt pompával és fényűzéssel.
- Mindig is ellene voltam, hogy mások szolgáljanak ki egész életemben. - válaszolta. Ő volt a Dózse fia, máshol hercegnek mondtál volna.
- Figyelemre méltó felfogás. - jegyeztem meg.
- A Dózse cím örököse ként mindenképpen, igaz? - huncut fény villant a szemébe és a mosolya is ugyan ezt tükrözte. - Játszunk nyíl lapokkal Cecile. - éreztem, hogy légszomjam van. Szorult a hurok a nyakam körül. - Tisztában vagyok vele, hogy ma azért van itt, hogy elvegye az életem. - mosolygott. Nem az örültek mosolyával, sokkal inkább beletörődve.
- Ha tisztában van vele, miért jött oda hozzám, és hívott fel az otthonába? - nem értettem. Féltem, hogy az őrség úton van ide. Kipillantottam az ablakon, ami az utcára néz, de semmi mozgás nem volt.
- Ne féljen. - hátulról átölelt. A szívem dobbant egy hatalmasat, és nem az ijedségtől. - Ahogy megláttam magát tudtam, hogy nem közénk való. Egyetlen velencei hölgynek sem lett volna bátorsága egyedül érkezni. Már ahogy belépett a terembe, megfogott a jelleme. A bátorsága. Beszélgetett velem, válaszolni mert. - felsóhajtott fáradtan. - Nem félek a haláltól, főleg ha egy ilyen szép hölgy keze által ér el Cecile. Bár azt bánom, hogy így hozott össze minket a sors és nem előbb vagy másként. Nem akarok Dózsa lenni Cecile. Nem akartam a mai napig az életem sem. Most már csak maga miatt élnék még pár évet. De csak míg velem van.
- Nem ver át? - kérdeztem szembefordulva vele. Már fájt a tudat, hogy meg kell ölnöm. Francia bérgyilkos voltam. Arra tanítottak, hogy soha ne érezek semmit az áldozatom iránt. Most mégis megdobbant a szívem a mosolyára.
- Ha ezt az éjszakát velem tölti reggel én magam szúrom a tőrt a szívembe. - nem hazudott. Kitanultam, hogy észrevegyem a hazugságot. Tényleg nem akart élni. - Kérem, csak maradjon velem ma este, nem kérek semmi mást, csak beszélgessünk őszintén hazugságok nélkül.
- Matteo nem tehetem ezt. - válaszoltam. Meglepett mikor oda hajolt és megcsókolt. A csókja édes volt és felkeltette bennem a rég elnyomott vágyakat.
- Nem hazudok. - suttogta kétségbe esetten. - Nem arra kérem, hogy könyörüljön. Dehogy! Végre valaki megszabadít zsarnok apámtól. - a szemébe könyörgés volt. Soha nem hatottak meg az ilyesfajta érzelmek. Most mégis elgyengültem.
Mesélt a sokévnyi szenvedésről, amin keresztül ment az apja miatt, aki csak jó vezetőt akart faragni a fiából. Minden reményt elvett az egyetlen gyermekétől, hogy keménykezű Dózse legyen majd. Az anyját megölette, már jó pár évvel ezelőtt. Mire hajnalt ért az óra addigra már megértettem, miért sétál önként a halálba Matteo.
Én is meséltem magamról, a szüleim haláláról, a királyomról, akit tiszteltem és szerettem, és aki bérgyilkost neveltetett belőlem.
- Olyan vagy, mint a szemed. - mondta mosolyogva. - Gyönyörű, mégis mérgező. Miért én vagyok a célpont? - kérdezte halkan. A nehéz ruhámat már rég ledobtam, ahogy ő is a glancos fodros ruhadarabjait. Az ágyában feküdtünk, én a karjaiban, és életemben először éreztem magam egyszerű nőnek. Egy egyszerű alsó ruha volt rajtam, ami kifejezetten kényelmes volt, míg Matteo csak egy fehér hosszúszárú alsó.
- Az apádat több őr is védi. - magyaráztam. - De te híres vagy a csapodár életedről.
- Ettől a szemedbe kevesebb leszek? - kérdezte kíváncsian.
- Nem. - csóváltam a fejem. - Az én nézetem szerint az élet rövid. Minél jobban ki kell élvezni. Te habzsoltad az életet. Volt legalább valami élet is a létezésedben.
- Nem bánnád, ha… - nem fejezte be a mondatott. Belecsókolt a nyakamba és felém kerekedett.
- Nem bánnám. - suttogtam a szájába.
Úgy éreztem talán most először élek igazán. Ő volt az első férfi, aki nem csak a saját élvezetét hajszolta, hanem rám is odafigyelt.
A hajnal első sugarai már a karjaiba pihegve értek.
- Sajnálom. - suttogtam. Felékeltem és belebújtam a fűzőmbe. Oda állt mögém, hogy meghúzza a zsinórjait. - Sajnálom, hogy ezt kell tennem. - suttogtam még mindig. Végig folyt egy könnycsepp az arcomon.
- Ne sajnáld. - mosolyodott el. Megfordított és letörölte a könnyeimet. - Csak azt sajnálom, hogy nem ismertelek meg előbb. - megölelt, majd megcsókolt. - Beléd szerettem Cecile. - megfogta két oldalról az arcom és úgy mondta. Szomjasan csókoltam meg újra.
- Szeretlek. - életemben először mondtam ki ezt a szót, és már akkor tudtam, hogy ő lesz az utolsó is, akinek ezt mondom. Az asztalon ott volt a fiola, amibe a méreg volt. Egész este a kebleim közt pihent.
Matteo megfogta és lehunyt szemmel megitta.
- Szeretlek Cecile. - végig feküdt az ágyán és húzott magával. Hozzábújtam és a könnyeim csak ömlöttek. - Hátul van egy titkos ajtó, menj ott ki. Ha jobbra elmész eljutsz a Canal Grandera, ami a fő utca. Menj el az első hajóval innen, mielőtt elfognak. - suttogta.
- Rendben. - suttogtam a könnyeimet nyelve. - Szeretlek Matteo. Szeretlek! Sajnálom!
- Olyan vagy, mint egy páva, vagy mint egy pillangó. Annyi oldalad van, mint amennyi színe egy csodaszép pillangónak. Mint egy éjszakai tarka pillangó. Cecile… - a nevem már csak tátogta. Összeérintettem az ajkainkat, és úgy halt meg a karjaimban. Beletemettem az arcom a vállába és zokogtam.
Már reggel lett mire hallottam, hogy valaki az ajtón kopog lent. Felkeltem és vérző szívvel hagytam ott az egy napja megismert férfi holtestét, aki éltem első és egyetlen szerelme volt.
Lerohantam a lépcsőn közbe a könnyeim próbáltam megfékezni. Ahogy kiértem a hátsó ajtón jobbra indultam. Rohantam, ahogy csak tudtam. Magam mögött akartam hagyni a bűzlő, fertővel teli Velencét ahol rám talált a szerelem, és el is hagyott egyetlen éjszaka alatt.
Éppen elértem az induló hajót a kikötőben. Megbámultak, de nem érdekelt. Hamar álomba sírtam magam, de előtte még hallottam a panaszos haragokat, ahogy a Dózse fia halálára megkongatták őket.
A kikötőbe már egy hintó várt rám, hogy Lyonba vigyen, ahol a király tűkön ült már.
Az út hosszú volt, de nekem mégis rövidnek tűnt, annyira elrévedtem az elmúlt éjszakában. A szívem darabokban hevert, és esélyt sem láttam arra, hogy valaha valaki össze tudja ragasztani.
A királyom, örömmel fogadta Matteo halálának hírét. Legszívesebben az eddig tisztelt és becsült királynak tőrt mártottam volna a szívébe.
Pár óra múlva kiültem a kastély udvarára. A királyné ott ült mellettem a kis kerti asztalkánál, és az 5 gyerekük a hatalmas lugasban fogócskázott. Kezdtem megnyugodni, és mélyre eltemetni a mosolyát és a tengerszín szemeket, mikor egy apró pillangó szállt a kézfejemre.
- Ez egy igen ritka faj. - mondta a királyné, ahogy meglátta a kezemen a színes pillangót. - A neve nem jut eszembe, de felismerem, annyira színes és tarka!
- Matteo. - suttogtam halkan. Vízhangot vertek a fejembe a szavai. „ Annyi oldalad van, mint amennyi színe egy csodaszép pillangónak. Mint egy éjszakai tarka pillangó…”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése