Egy újabb csodálatos reggelre ébredtem, az általam annyira kedvelt Bridgeton-i nyaralónkban. Fura család vagyunk, tulajdonképpen azóta nem mentünk ,,haza” mióta Anyu egy vakáció után megismerte Paul-t, akit immáron nevelőapámként szeretek. Örülök, hogy végre megnyugvást találtunk a sok kilátástalan éjszaka, és nappal után. Apu 5 éve hagyott el minket. Nem értettem, mire a nagy felhajtás, a rengeteg bőrönd, miért zokog Anyu, és miért tart egy másik nőt a karjaiban, az én példaképem, az édesapám. Mindig is arra vágytam, hogy mi hárman igazi családként éljünk örökkön örökké. Milyen szép szavak …
Ábrándozásomból az ajtóm hangos csapkodása ébresztett fel, s emellett zavaró tényező volt az is, hogy Anyu fejvesztve rohan át a szobán, az ágyam felé, hogy felrázzon.
- Rose, ma van a nagy nap!- arcán mosoly ragyogott, mint mindig.
Hát persze, hogyan is felejthettem volna el? Ma végre egybekelnek Paul-lal.
- Jajj de jó Anyu, azonnal kelek.
Néhány pillanat alatt felpattantam az ágyról, s a szekrény felé vettem az irányt. Kiválasztottam a legkényelmesebb darabokat, majd újra megcsodáltam a koszorúslányruhámat. Elégedettséggel töltött el, hogy sehol egy gyűrődés, vagy egy porszem. Azt hiszem minden a legnagyobb rendben lesz.
- Lent várunk a reggelivel Drágám!- intézett hozzám néhány csilingelő szót az én tündöklő anyám, majd kilibbent a szobából.
Amint bezártam az ajtómat, szinte jéggé dermedtem (már megint), az általam készített dekoráció láttán. Ott díszelgett az a fotó … életem egyik legmeghatározóbb pillanatáról. Amikor megismertem Davidet.
Sugárzik belőle az életkedv, a boldogság, a szeretet. Arcomon akkor volt utoljára igazán őszinte mosoly.
A vekker, amit tegnap este gondosan felhúztam, hangos csörömpöléssel jelezte, hogy itt az ideje készülődni.
Összeszedtem magam, beágyaztam, aztán már indultam is le a lépcsőn. Igyekeztem boldognak tűnni, a megszokott vánszorgás helyett. Paul is meglepődött hirtelen felvirágzott jókedvemen, s kérdő tekintete cikázott köztem, és Anyu között. Leültem az egyik székre, kényelembe helyeztem magam, aztán nyúltam a pirítósért és a teáért.
Egy pillanatig sem volt csend a reggeli alatt. Csak az esküvőről beszéltünk. Paul tekintetében aggodalmat véltem felfedezni, tudtam, hogy tart ettől az egész felhajtástól, de Anyu miatt bármire képes. Természetesen mindennél jobban szerette őt, de sosem volt híve a tömegnek.
Hihetetlen, hogy erre IS rá tudtuk beszélni. Mosolyra húzódott a szám, de Paul nem engedte, hogy tovább gondolkozzak, inkább felszólított:
- Szerintem ideje lenne készülődnöd. Jennifer is mindjárt itt van, hogy megcsinálja a sminkedet!
- Oké!- vágtam rá morcosan.
Meglepő, milyen jól tudta az a mackó, hogy mikor jön a barátnőm, és mit terveztünk.
Ez általában nem volt szokásom, de most igazán nagy figyelmet tulajdonítottam Paul szavainak, s azonnal indultam a szobámba.
A lépcsőfokok rohantak alattam, és már-már boldog voltam. Ez olyan más volt. Az, hogy végre boldognak látom Anyut, nekem mindennél többet ér.
Miközben a kilincs felé nyúltam, hallottam a telefonom csörgését. Az asztalhoz léptem, és felvettem.:
- Haló!
- Szia Rose!- üdvözölt Jenny.
- Mi a helyzet? Mikorra várhatlak?- érdeklődtem.
- Hamarosan indulok, csak azt szerettem volna megtudni, hogy ugye jól hallottam Brendától, hogy türkizkék lesz a ruhád?
- Aha. – meglepő, hogy Anyu a sok tennivaló mellett, még erre is gondolt.
- Már indulok is, és mire odaérek ne légy ám kócos!– a szemem előtt lebegett Jenny, ahogy kacsint egyet, és intően rám néz.
- Jól van, jól van .- nevettem el a dolgot.
- Akkor 10 perc múlva. Szia!
- Sz…hagyjuk.
Mire kinyöghettem volna egy köszönést már csak az ürességet hallottam a vonalban. Letettem hát a kagylót, s a fürdőszoba felé indultam, közben gondosan szemügyre vettem a Daviddel készült első- és valószínűleg utolsó – képemet. Ő annyira különleges, barátságos, és ha az ember ránéz, önkénytelenül is mosolyra húzódik a szája.
Tavaly találkoztunk először. A nagyszüleinél nyaralt, és egy party alkalmával ismertük meg egymást. Mindketten magányosan üldögéltünk, míg végül David jött oda hozzám beszélgetni. Azután már olyan jóba lettünk, hogy minden nap együtt lógtunk, nem volt óra, hogy ne beszéltünk volna valamilyen formában. A közös kép az utolsó estén készült, amit itt töltött. Csodálatos este volt, kéz a kézben sétáltunk az erdőben. Másnapra egész klassz programokat terveztünk, de sajnos haza kellett utazniuk, mert a nagymamája kórházba került.
Az egyetlen probléma csupán annyi, hogy országaink között nem épült ki a telefonhálózat, és leveleket sem szállítanak, így gyakorlatilag semmi esélyünk arra, hogy bármiféle módon is kommunikálhassunk egymással. Ez a gondolat újra elkeserített.
Miközben saját problémáimon elmélkedtem, az idő nem állt meg, hanem a szokásosnál is gyorsabban rohant, s Jenny már az ajtóban toporgott, hogy meddig fésülködöm még.
- Jajj, bocsi, csak annyira elbambultam, hogy észre sem vettelek.- szégyenkeztem.
- Hát azt látom. David!?- kérdezte lehajtott fejjel, de nem is kérdésnek hangzott, hanem inkább kijelentésnek.
- Sajnálom..én ígérem, hogy többet nem gondolok rá, nem rontom el Anyu nagy napját.- letöröltem a beszéd közben kigördülő könnycseppet az arcomról.
- Drágám, tudod, hogy Brenda megérti a problémáidat, és igyekszik is segíteni…- kezdett bele, aztán folytatni akarta, de én kellő komolysággal, és határozottsággal félbeszakítottam.:
- Köszönöm, hogy vigasztalsz, hidd el, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy a szertartás, és a buli alatt minden rendben menjen. Rajtam nem fog múlni a party hangulata. – kacsintottam rá játékosan.
Válaszként csak egy elismerő mosolyt, és egy forró baráti ölelést kaptam. Imádtam Jenny-t, hisz mindig okos tanácsokat adott, és mivel három évvel idősebb volt nálam, így már mindent előttem átélt, s tapasztalataival mindig támaszt nyújtott nekem.
- Nos, akkor türkizkék smink megfelel?- huncut mosolyra húzódott a szája, mert ő is tudta, hogy ez a kedvenc színem.
- Igen, pont mint David szemének színe. – Ó a fene vinné el, hogy folyton a fejemben motoszkál… hogyhogy nem fárad el sosem?! Megfogadtam, hogy nem fogok róla beszélni, legalább ma, de hát úgy látom, beszélhetek én magamnak.. a süket fal jobban megért… Teljesen össze voltam zavarodva. Nem értettem a lelkemet.
Barátnőm csak némán hallgatott, és valószínűleg pontosan tudta, mi játszódik le bennem.
- Most szépen ülj le ide, és hunyd le a szemed .- szólított fel.
Egy mukkanás nélkül tettem a dolgomat. Az alkotás közben hallottam pár „na még egy kicsit ebből „-t vagy „hű de jó lesz”-t, és egy-két ehhez hasonló kifejezést. Röpke másfél órányi munka után, elkészült a sminkem, és a hajam. Amint a tükörbe néztem, szemem, szám tátva maradt, és alig ismertem magamra. Jenny egy bombázót varázsolt belőlem.
- Köszönöm. Ez sokkal jobb lett, mint vártam. Kész profi vagy.
- Jajj azért nem volt ez olyan sok munka.
- Ne butáskodj, nagyon tehetséges vagy!- mondtam erőteljesen, hogy végre elhiggye mennyire rajongok új sminkemért.
Hálálkodásom közepette Anyu nyitott be a szobába:
- Sziasztok. Jézusom Rose. Csodálatosan nézel ki.- majdnem leesett az álla.
- Köszi Anyu. És te mikor mész a fodrászhoz?
- Éppen azért jöttem, hogy szóljak, elmegyünk itthonról. Van még pár dolog, amit el kell intéznem a hajamon kívül, és addig Paul elszalad az édesanyjáért a repülőtérre.
- Oké Anyu, vigyázz magadra. És szépülj ám! – víg mosoly terült szét az arcomon. Anyu már nem tud szépülni. Így is gyönyörű.
Felálltam a székből, és Jenny mellé léptem, hogy segítsek összepakolni a cuccait, aztán a szekrényhez indultam, hogy kivegyem a ruhámat, és a cipőt.
- Most már látni szeretnélek, teljesen esküvői pompában!- vigyorgott rám Jen.
- Rendben van, de ne számíts nagy csodára. – mondtam lehajtott fejjel.
Bementem a fürdőbe, gyorsan magamra kaptam a türkizkék ruhát, és a hasonló színű cipőt, majd kilibbentem az ajtón. Barátnőm légzése gyakorlatilag megállt, tekintetet folyamatosan engem pásztázott.
- Még hogy nem áll jól neked ez a ruha! Na ne nevettess! Fantasztikusan nézel ki! – mondta, és szinte elhittem a szavait.
A nagy dicsérgetésbe hamar belepirultam, de igyekeztem ezt egy mosollyal leplezni.
- Örülök, hogy tetszik. Bár nem én vagyok az esemény főszereplője, szóval nem akarok kitűnni a tömegből.
- Pontosan így vagy tökéletes. – büszkén karba tette a kezét, s a szája szélén mosolyt véltem felfedezni.
Leültem az ágyra, a ruhát gondosan megigazgattam, nehogy véletlenül összegyűrődjön, aztán megveregettem magam mellett a párnát, ezzel is felhívva Jenny figyelmét arra, hogy azt szeretném, hogy leüljön mellém.
Azonnal vette a célzást, s kényelembe helyezte magát, közvetlenül mellettem.
- Tudom, hogy nagyon nehéz most neked. Látni, hogy édesanyád mennyire boldog, te pedig már lassan egy éve nem tudsz semmit Davidről, de hidd el, hogy meg fogod találni az igazit! – kezdett bele lassan..
- Dehogyis, én nem vagyok szomorú, sőt annál inkább boldog vagyok, hogy Anyu végre boldog. – igyekeztem hazudni, pedig a lelkem mélyén tudtam, hogy igaza van…
- Rendben, akkor én most magadra hagylak, hogy én is el tudjak készülni az esküvőre.
- Persze, és köszönök mindent.
Egy elharapott mosoly volt a válasz, aztán már zárult is az ajtó. Újra meg újra elmasíroztam a tükör előtt, aztán pörögtem, mint Hamupipőke a mesében. Nem igazán hittem el, hogy az az ember aki visszanéz rám, az valóban én vagyok. Ez abból a szempontból jó volt, hogy legalább kívülről nem vagyok annyira megtört, mint a belsőm.
Végül lekuporodtam a kanapém sarkába, – persze gondosan ügyelve a ruhámra – és újra magamba roskadtam. Felrémlett minden egyes boldog pillanat, amit Daviddel töltöttem, azok a felejthetetlen percek, amelyeket csak mi őrizünk a szívünkben, és az a mérhetetlen szomorúság, és kétségbeesés, amit azóta érzek, amióta elment. Mert ugyebár az, hogy én szeretem őt, az nem jelenti azt, hogy ezzel ő is így van. Nem tudhatom, hogy ott, ahol Ő él, nem talált-e egy szebb, csinosabb, értékesebb lányt, nem felejtett-e el engem. Megint sírtam…
És abban a pillanatban bevillant az agyamba, hogy rajtam mennyi festék van, ami most valószínűleg vámpírlánnyá változtatott át, a könnyeim által. Gyorsan felpattantam, és a tükör felé lépkedtem. Szerencsémre csak egy-két cseppecske folyt végig arcomon, és az elfolyt festéken egy kis púder azonnal segített.
Amint elkészültem a sminkem javításával, hallottam az autónk hangját, ahogy megáll az udvaron. Kislisszoltam az ajtón, és lefelé igyekeztem a lépcsőn. A látvány, ami elém tárult nem mindennapi volt. Ott állt előttem egy angyal. Fehér ruhában, szőke derékig érő hajjal. Anyu olyan volt, mint egy húsz éves tinédzser, aki még most kezdi az életet. Mérhetetlenül büszke voltam rá, hogy Ő az én anyám.
Nyakába ugrottam, de csak óvatosan, nehogy megsértsem a ruha finom anyagát, aztán elismerően fújtam ki a levegőt, miközben hűvös érintését éreztem a hátamon. Miután elváltunk egymástól, hirtelen mindketten egymás tekintete után kutattunk, majd egyszerre mondtuk a másiknak:
- Büszke vagyok rád!
Tudtuk mi a feladatunk, gyorsan összekaptuk magunkat, és már szálltunk is be a gyönyörűen kidekorált mennyasszonyi autóba, amit nagy meglepetésemre nem Paul vezetett. Hát persze! Hisz a vőlegény nem láthatja az arát a szertartás előtt. Christine- a sofőrünk, Anyu legjobb barátnője- is csinosan, és számára előnyösen volt felöltözve, ügyesen eltakarta a túlsúlyát.
- Indulhatunk?- hangjából nagy mértékű lelkesedés csengett ki.
- Hát persze!- vágtuk rá mindketten.
Az a pár perces út csendesen telt, a levegőben tapintható volt az izgalom. Mindenki elfojtotta inkább, mint. hogy más idegeire menjen.
Amint megérkeztünk a vőfély- Paul barátja, Brad- Anyu kezébe adta a csokrot, s bevezette a házasságkötő terembe, de nagyon ügyelt arra is, hogy én végig mögöttük maradjak, s tartsam édesanyám uszályát. Sajnos a nagyapa már nem lehetett itt, hogy az oltárhoz vezesse a lányát, mert néhány éve elhunyt, amikor tűz ütött ki a munkahelyén.
A kapuhoz lépve elkezdődött a tipikus esküvői zene, minden tekintett ránk szegeződött. Lassú, lomha léptekkel haladtunk Paul felé, kinek arcán türelmetlenséget véltem felfedezni. Végre elfogyott a távolság a gerlepár között és kéz a kézben léptek előre a pap felé, aki elkezdte:
- Azért gyűltünk itt ma össze, hogy tanúi legyünk két csodálatos ember frigyének.
- Felszólítanám Paul Buchanan-t, hogy ismételje, amit mondok.
- Fogadom, hogy az itt megjelent Brenda Willis-t, szeretni fogom, jóban, rosszban, egészségben, betegségben, boldogságban, békességben, míg a halál el nem választ. – fejezte be végre.
Paul mindent gépiesen ismételt az atya után. Azután Anyu is elmondta házassági esküjét. Elérkeztünk a legboldogabb pillanathoz:
- Mostantól fogva házastársaknak nyilvánítom önöket. Paul, kérem csókolja meg a menyasszonyt!- prédikálta a pap, aztán a nevelőapám és Anyu forró csókban forrtak össze.
Hatalmas tapsvihar kerekedett, aztán Brad pezsgőzni invitálta a vendégeket. Gondoltam, velük tartok én is.
A vőfélyi beszéd nem igazán nyerte el a tetszésemet, de egyszer vége szakadt, s aztán megkezdődött az önfeledt mulatozás. Nem állt szándékomban egyedül táncolni, így inkább kimentem az udvarra, hogy friss levegőt szívjak. Különös érzés járt át belülről, elfogott a remegés, a félelem. Egész délután meg kellett feledkeznem Davidről, és minden közös percről. Nekem sosem lesz ilyen szerencsém, mint Anyunak. Azért ő legalább boldog.
Bementem a hall leghátsó részébe, ami szerencsére kongott az ürességtől. Lekuporodtam a sarokba, és elkezdtem sírni. Jelen pillanatban ez tűnt a legelfogadhatóbb szenvedési formának. Körülbelül egy óra töprengés, és sírás után, megrökönyödve figyeltem, hogy Anyu kilép a táncteremből, és felém siet.
- Rose, kicsim, jól vagy? Olyan gyorsan eltűntél!- hangjában mérhetetlen aggodalmat véltem felfedezni.
- Persze Anyu, minden rendben van.- próbáltam megnyugtatni, és nem elrontani a hangulatát.- Menj vissza, Paul biztosan vár téged.
- Ez talán így is van, de akkor nem tudnám neked, odaadni ezt …
- Mégis mit? – kérdeztem érdeklődően, mert miután körbenéztem senkit és semmit nem láttam.
Kettőt szökkent, s már ki is libbent a hallból, aztán halk suttogás után, észrevettem egy alakot felém közeledni. Biztosan nem Anyu volt, mert ő talpig fehérben volt, az idegen pedig feketét viselt.
- Rose! Ezt nem hiszem el!
Te..tessék? Jól hallottam? Ez David hangja? Azonnal felemeltem a fejemet, és megpillantottam Őt, teljes életnagyságban. Arca csak néhány centiméternyire volt az enyémtől, így lehetőségem nyílt újra megcsodálni türkizkék szemeit.
Képtelen voltam megszólalni, de szerencsére erre nem volt szükség, ugyanis a természet kitalált egy trükköt arra az esetre, ha a szavak feleslegessé válnának. Lágy csókolt lehelt ajkamra, és ebből arra következtettem, hogy Ő viszont szeret engem. És ez a földöntúli boldogság mindennél többet ért. Azonnal a karjaiba vett, s gyengéden magához húzott, én pedig magasan a felhők között éreztem magamat …
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése