Az emberek világ életükben fejtegették, vajon mi történik velünk a halál után. Mikor szívünk többé már nem ver. Rengeteg variáció felütötte már fejét, a fénytől az alagút végén egészen a mennyországig. Az igazságot mindenkinél jobban tudta egy alig 9 éves kislány, Charlotte Davis. Amióta az eszét tudta beteg volt, rákos. Áttétekkel a májában veséjében, és tüdejében. Olykor a kemoterápia teljesen felemésztette csöpp testét. És fiatal kora ellenére számtalanszor szembenézett a halállal. De vidám volt, élni akart! Mikor úgy tűnt végre van remény a gyógyulásra, akkor olyan dolog történt, ami arra késztettem, hogy ne küzdjön tovább…
Kedves Nagyapa! 2001.07.09
Alig egy hónapja, hogy meghaltál, de már nagyon hiányzol. Anya adta ezt a füzetet, tudja, hogy mennyire szerettelek és azt mondta, ha írok neked, attól jobb lesz. Nagypapa, olyan rosszkor hagytál itt minket. Dr. Hannigan azt mondta, hogy az új májat és vesét befogadta a szervezetem, bár a kilökődés gátlóktól folyton rosszul vagyok, de szerinte ez normális. Viszont már csak egyszer kell befeküdnöm a korházba, ha minden jól megy a tüdőmből is ki tudják űzni az áttéteket. Hát nem nagyszerű? Apáék végtelenül boldogok, én nem tudok örülni neki. Hisz’ ha még mindig olyan beteg lennék, akkor lenne esélyem, hogy utánad menjek, de így, ki tudja mikor látjuk egymást újra. El sem tudod képzelni, mennyire hiányzol nekem, és persze apunak is. Emleget téged folyton és még sírt is!! Én még sose láttam az aput sírni, de most… Anya azt mondta, hogy attól apa még mindig nagyon erős, de meghalt az apukája, és az a legerősebb embereket is elgyengíti. Holnap indulunk be a korházba, ne félj, ezt oda is viszem magammal, és írok neked, amint lesz erőm.
U.i.: Sajnálom, ha az írás elkenődött, de a könnyeim eláztatták a papírt.
Szeretlek:Charlotte!
***
Kedves Nagyapa! 2001.07.12
Két napja vagyok a Szent Anna korházban. mikor bejöttünk anyával, Dr. Hannigan megint nagyon kedves volt. Mióta csak az eszemet tudom, ismerem őt, és azt súgta a fülembe, hogy én vagyok a kedvenc kis betege. Sajos apu az első nap nem lehetett itt. Tudod a munkája…Láttam, hogy anya a sírás szélén áll, d eén csodálom őket a munkájukért, és ma már ő is velünk volt. Megint csak te hiányoztál. Segíts nekem valahogy, mit tegyek, hogy ne hiányozz ennyire? A szívecskés nyaklánc, mait tőled kaptam, mindig rajtam van. De akkor is kilátástalannak látom a helyzetet. Annyira szeretnék lefeküdni , elaludni és melletted ébredni, mert akkor már nem fájna semmi. Most, hogy ismét elkezdték a kemót , megint hullik a hajam és a tollat alig bírom fogni. Anyuék persze próbálják tartani bennem a lelket, de a fájdalom akkor is hatalmas és úgy érzem most rosszabb, mint valaha.
Szeretlek : Charlotte
***
Kedves Nagyapa! 2001.07.20
Sajnálom, hogy ilyen régen nem írtam, de nem voltam jól. Dr. Hannigan szerint, a tüdőm egyre rosszabb állapotban van. Az áttétek nem akarnak eltűnni, a kemo ellenére sem. A minap képzeld, volt bent nálam Rachel, ez egyik osztálytársa. Nem tudom, hogy te találkoztál-e vele valaha is, de nagyon szeretem őt. Elmeséltem neki is, hogy mi a helyzet, szinte semmit sem értett belőle, azt sem tudta mi az az áttét. Tudod szeretnék olyan gyerek lenni, mint ő, hogyne is tudjam mi a rák! Most viszont nem írhatok neked erről, ana elolvasta az előző két levelem és azt mondta nem kesergésre adta ezt a füzetet, szóval nem írhatok állandóan arról mennyire hiányzol és milyen rossz minden. És igaza van! Hallanod kell valami jót is. Összebarátkoztam itt a korházban egy új nővérrel. Hannah-nak hívják. Persze ez számodra nem újdonság, mindig is jóban voltam a korház dolgozóival és a betegekkel is. De Hannah teljesen új itt, így még sohasem hallotta apuék történetét. Tudod, ahogy megismerkedtek bár anya mindig megígérteti velem, hogy nem mesélem fűnek-fának, de ismersz, sosem állom meg. Lotti (megengedte, hogy így szólítsam) le volt nyűgözve tőle, mert úgy meséltem, hogy tőled hallottam. Te mindig az alapokkal kezdted, valahogy így…
~Olivia Taylor és Peter Davis fiatalok voltak, mikor megismerték egymást . És szerelmüket csak egy véletlennek köszönhették. Peter a húszas évei közepén járt, mikor magánnyomozásra adta fejét, Olivia pedig épp huszadik életévét töltötte és esküvői fotósként dolgozott. Egy meleg augusztusi nap volt Staten Island-en, mikor a sors egymás mellé sodorta őket.
Olivia nehezen ébredt sosem volt korán kelő típus, de az esküvőre időben kellett érkeznie. Ráadásul még Manhattan-be is át kellett érnie. Egyedül élt, szüleit hamar elvesztette és nem mondta magát nagy társasági embernek sem . Miután kimászott az ágyból, összekötötte aranyszőke haját és elintézte ügyes-bajos dolgait. Majd indult a zajos Manhattan-be. Az esküvő a Central Park közepén került megrendezésre. Olivia értette a dolgát, mindent, amit csak lehetett és szépnek talált megörökített. Az ifjú pár pedig gyönyörű volt. A nap végén dolga végeztével elégedetten tért vissza Staten Islandre. Ám pár nappal később érdekes telefont kapott. Egy bizonyos Christina Gilmore kereste és az együttműködését kérte. A nő még aznap felkereste a megadott címet. Ott egy magánnyomozó irodát talált. Óvatosan kopogott hármat az üvegajtón.
- Igen? – hallatszódott bentről egy mély férfihang – Gyere!
- Jó napot! – lépett be az irodába és rögtön beragyogta a szobát. – Olivia Taylor vagyok. – nyújtotta ki kezét.
- Örvendek! – állt fel a férfi és kezet ráztak. Peter le sem vette szemét a gyönyörű idegenről. – Peter Davis vagyok, miben segíthetek?
- Chrsitina Gilmore-al beszéltem…
- Ó, maga a fotós? – tessékelte beljebb.
- Nos, igen. – mondta és helyet foglalt egy széken.
- Nagyon, örülök, hogy el tudott jönni. Értesítették a történtekről?
- Mégis miről? – húzta össze szemöldökét Olivia.
- Az esküvőn gyilkosság történt.
- Micsoda? – meresztette ki szemeit a nő. – És mégis mi közöm nekem ehhez?
- A tények a következők: Valaki megölte az egyik tanút és úgy vélem a képei nagyban segíthetnék a nyomozást.
Olivia hirtelen, köpni, nyelni nem tudott. Gyerekkorában, imádta a krimiket, az efféle történeteket, de sose gondolta, hogy egyszer része is lesz ilyesmiben.
- Hát – kezdte bizonytalanul – most nincsenek nálam, de ha megfelel önnek, akkor holnap beugrok velük.
- Ugyan, ezt nem várhatom el. Ha megadja a címét felkeresem és átnézzük őket.
- Rendben. – bólintott és elsöpört egy hajtincset arcából. Majd egy cetlire lefirkantotta nevét és címét.
- Akkor..- állt fel Peter is.
- Viszlát. – mondta Olivia és még egyszer kezet fogtak, ahogy belenézett a férfi zöld szemeibe, furcsa érzés fogta el. Kilépett az iroda ajtaján és hazautazott. Az órák csak vánszorogtak, végül ismét pirkadat volt. A világért se vallotta volna be, de epekedve várta a jóképű idegen érkezését. Majd kora délután megszólalt a csengő.
Gyorsan az ajtóhoz szaladt, mielőtt kinyitotta volna azt kifújta a levegőt és próbálta legyőzni gyermekies izgalmát. Végül mosolyogva tárta ki az ajtót.
- Üdv! Fáradjon beljebb.
- Köszönöm. – viszonozta a mosolyt Peter.
- Már élőkészítettem a képeket és a másolatokat. – hadarta – Kér valamit?
- Egy pohár vizet elfogadok. – válaszolta. Miközben Olivia a konyhába sietett ő körülnézett a lakásban. Már első ránézésre megállapította, hogy egyedül él. A kis fészek, nem volt nagy, de rendkívül otthonos. A fehér falakat fényképek, festmények és egyéb dolgok díszítették. A bútorok világos fa színűek voltak. A kanapé, amin a férfi ült pedig sötétbarna színben pompázott. Olivia visszaért a vízzel majd átnézték a több, mint száz képet, amit a nő készített az esküvőn. Elképedve tapasztalta, hogy Peter számtalan olyan kis részletet észrevett, ami a nőnek fel sem tűnt.
- Remek megfigyelő! – dicsérte meg pironkodva.
- Nem hiába vagyok magánnyomozó. – jegyezte meg halkan.
Odakint lassan sötétedett, olyan sokáig beszélgettek.
- Nem várják otthon? – kérdezte Olivia.
- Egyedül élek! – hallatszott a rövid válasz. Majd ismét a képekre terelődött a téma. – Kiváló munkát végzett az esküvőn.
- Végül is azért fizettek, hogy mindent megörökítsek.
Rengeteg fotót találtak, amin a tanú is szerepelt, de a férfinek feltűnt, hogy a 8 óra után készült képeken se az após se a tanú nem jelenik meg egyszer sem.
- Sokat segített! – mosolygott a nőre Peter és egy percre elgyönyörködött szépségében. – Ezeket magammal vinném, ha lehet.. – kapott fel egy kupac fotót.
- Csak nyugodtan. – állt fel Olivia és vonakodva kikísérte a férfit.
- Még egyszer köszönöm a segítségét. És – habozott – ha lehetek kicsit szemtelen, esetleg ráér holnap este?
- Igazán nincs mit. – mosolygott – Talán tudok még másban is segíteni?
- Hát – pirult el picit Peter – igazság szerint én egy találkára gondoltam. – nézett bele a nő szemeibe.
- Óh – lepődött meg Olivia – Természetesen! Mikorra legyek kész?
- Nyolcra jönnék..érted! Ugye tegeződhetünk?
- Még szép. – vigyorgott és egy puszival búcsúztak. Ahogy a nő becsukta az ajtót, nekitámaszkodott, és számára ismeretlen érzés öntötte el szívét.
A másnapi találkát még számtalan randevú követte, az ártatlan puszit pedig rengeteg csók. Az már csak hab volt a tortán, hogy a hónap végén közös erővel felgöngyölítették a tanú meggyilkolásának ügyét.~
Sose értettem, te honnan tudod anyáék mit gondoltak vagy éreztek. Most már kapizsgálom.. Ezt még sose mondtam neked, de régebben megkérdeztem apát és elmesélte azt, hogy ki volt a gyilkos. Nem az akire ő gondolt..
~Tudod kicsim, az após egyéb okok miatt tűnt el. Meghatotta a szertartás, így elvonult a tömeg és a fotós elől. Viszont a menyasszony mindvégig szem előtt maradt, pedig még a „gyilkolás” pillanata is meg lett örökítve. Volt egy fénykép, amin az ara átad egy pohár pezsgőt a tanúnak. Nos, szerencsétlen ezen a fotón, szerepelt utoljára. Ez ugyan csak közvetett bizonyíték volt, de a többi apró darabbal teljessé vált a vád..~
Igen, ugye te is úgy gondolod, hogy ők a világ legjobb nyomozói?! Már csak azt volna jó tudnom, mi az a közvetett bizonyíték, de majd megkérdezem az aput. Viszont eltértem a tárgytól, mert te sohasem így fejezted be a történetet..
~ És a randevúk oly’ jól sikerültek, hogy pár hónap után közös lakásban éltek Staten Island-en. Majd egy év elteltével jöttél te Lotti. Apás első kérdése Oliviához a következő volt: „ Hozzám jössz feleségül?” Ezzel végtelenül boldoggá tette édesanyádat, aki gömbölyödő pocakkal állt oltár elé, de így is gyönyörű volt. És boldogan éltek hosszú-hosszú éveken át! ~
Tudom, hogy az utolsó mondatod hazugság, hisz’ maximum a születésemig lehettek boldogok, de elnézem neked!
Szeretlek: Charlotte
***
Kedves Nagyapa! 2001.07.29
A helyzet továbbra is változatlan. a tüdőm nem javul, de eltöprengtem azon, milyen jó volna, ha lenne egy kistestvérem. Akkor anyuék is nyugodtabbak lennének, hisz’ a halálom után még mindig maradna egy gyerekük. Elhatároztam, felvetem nekik a dolgot!
Szeretlek: Charlotte.
***
Kedves Nagyapa! 2001.07.31
Megint csak sajnálom, hogy ritkán írok, de lassan vége a kemonak és akkor minden megváltozik. Viszont tegnap közöltem apuékkal, hogy kistestvért akarok! Anyának még a szava is elállt, rossz ötletnek tartotta, nagy bánatomra. Ami jó, hogy láttam apa szemét megcsillanni, bár anyunak adott igazat, de tekintete mást mondott. Én tudom. Higgy nekem! Van remény.
Szeretlek: Charlotte
***
Kedves Nagyapa! 2001.09.02.
Tudom, hogy nagyon, de nagyon régen írtam, de Dr. Hannigan felírta a nevem, egy listára és újfajta kezelést kaptam, amitől egy darabig még rosszabbul voltam. De most végre szeptember van. A legtöbb gyerek ki nem állhatja, de én szeretem. Ilyenkor legalább van dolgom és nem csak a betegségre tudok gondolni, meg rád.. Nagyon fáradt vagyok, úgyhogy majd holnap írok hosszabban.
Szeretlek: Charlotte
***
Kedves Nagyapa! 2001.09.05
Fantasztikus híreim vannak!! Két dolog, amit alig hiszek el. Először is. Hatott az új kezelés. Dr. Hannigan ismét megvizsgált és az összes áttétem felszívódott!! El tudod ezt hinni?? Most már biztos, hogy nagyon soká fogunk ismét találkozni, és mindvégig hiányozni fogsz nekem, remélem tudod, de muszáj így lennie, ugyanis kiderült : Anya terhes!! Itt kell lennem és látnom, hogy a testvérem felnő. Tudod, sokáig nem is akartam meggyógyulni, azok után, hogy te elmentél. De most belehalnék, hogy itt kellene hagynom őket. Olyan boldog és természetfeletti minden. Apa azt mondta, ő mindig tudta, hogy így lesz : Együtt akár a gravitációt is le tudjuk győzni! És így lett!!
Szeretlek : Charlotte
***
Kedves Nagyapa! 2001.09.10
Nagy nap lesz holnap! Az osztály látogatást tesz a World Trade Center-be! Tudod, ahol apu is dolgozott sokáig. Engem mindig lenyűgöznek az ikertornyok, ahányszor csak látom őket. És a tanárnő azt mondta, akár a legfelső emeletre is felmehetünk. De tudod mi a legfantasztikusabb? Ez az első kirándulás, amin én is részt vehetek! Anya mondta, hogy míg én ott leszek ők mennek megvizsgáltatni a kisbabát. Még a kirándulásnál is jobban szeretném, hogy ő majd egészségesen születne és nem úgy, mint én…Na, de most nem kesergek. Búcsúzom, mert legyőztük a gravitációt, papa!!
Szeretettel: a te Lottid!
***
Igen, az emberiség évtizedek óta kíváncsi arra, mi lesz velünk halálunk után. De talán fontosabb kérdés az, miért kell meghalnunk. Ki és mi alapján dönti el, ki élhet és kinek kell elmennie? Miért ölnek meg egyesek sok ezer embert? Köztük egy reményteli kislányt… Bár Charlotte most sem szomorú, boldogan tekint le öccsére és szüleire. Ugyan nem lehet velük, de nagyapja közelségét élvezheti, a Felhők között!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése