Vannak, olyan emberek, akik fontosak az életünkben, vagy esetleg megváltoztatják azt. Ebből is két fajta van, akik jó hatással vannak, és akik nem. Akár jó akár rossz a hatás ő akkor is fontos neked. Az ilyen embereket nagyon nehéz elengedni, még akkor is, ha tudod, hogy el kell.
Lauren a szobájában bámult ki az ablakon. Csak nézte a tájat a falevelek hullását, az őszi tájat, az erdőt, ami ilyenkor gyönyörű színekben pompázott. Szerette az őszt ilyenkor annyira más volt minden az ismerős környezett hirtelen megváltozott. Az ősz az elmúlás időszaka. Peggy a kis német juhász kölyök kergette a testvérét az udvarban. Annyira aranyosak és gondtalanok voltak Lauren is ilyen akart lenni. Körbe nézett a szobájában az ágyán ott hevertek a tankönyvei, amiket nem rég még lapozgatott, most ott árvátlanodtak szinte rossz volt rájuk nézni. Semmi kedve nem volt tanulni pedig muszáj, lenne. Pont most kellett, amikor a legjobban kellene koncentrálni. De most nem számít.
- Lauren gyere, le a rendőrök szeretnék, ha elmondanád, amit tudsz. – egy idegennek az anyja hangja teljesen természetesnek tűnt volna, mintha csak vacsorázni hívná lányát, de Lauren ki halotta belőle a félelmet. Lauren lassan lesétált a lépcsőn. Ott két rendőr ült az asztalnál az anyja mellet. Az egyiknek rövid fekete haja volt az arcát néhány szigorú ránc hálózta be. A másik egy fiatal fiú volt talán 21 éves lehetett barna haja volt és különösen szép szeme.
- Jó napot. Mit szeretnének megtudni?- helyet foglalt az anyja mellett és megszorította a kezét. A száját összeszorította idegességében.
- Jó napot. Szerintem tegeződjünk. George Clark nyomozó vagyok. Ő a társam Tom Grey. Csak a jegyző könyvet szeretnénk felvenni eddig azért nem tettünk, mert az édesanya szerint nagyon megviselte a helyzet. –mondta a fekete hajú. Lauren az anyára nézet, aki aprót bólintott.
- Rendben, Igen megviselt a… helyzet, ahogy mondta. Cass a legjobb barátnőm. Mindent tudok róla és ő is tud mindent rólam. –mosolyogott a rendőrökre.
- Cass gondolom Cassandra Darwin beceneve volt. – nyomta meg a volt szócskát Tom Grey nyomozó. Lauren úgy érezte bolondnak tartják, mintha a világ összeesküdött volna ellene.
- Nem vagyok, bolond nagyon jól tudom, hogy a barátnőm meghalt. –sziszegte dühösen Lauren. Az édesanyja megszorította a kezét.
- Lauren, viselkedj rendesen a nyomozókkal. A legjobb arcodat mutasd- utasította rendre az anyja. Lauren el sem tudta hinni, hogy az anyjának fontosabb az illem, mint Cass. Igaz, hogy nem kedvelte, de tiszteletet tanúsíthatna. Lauren kitépte a kezét az anyja kezéből és felállt.
- Hagyja csak Mrs. Osmer. Lauren mindegy hogy mondod el, amit tudsz, csak mond, el ne figyelj, az illemre csak mesélj az elejétől kezdve. - kérte George nyomozó. Lauren visszaült a székre.
- Tavaly kezdődött minden Cass és én eljárogattunk bulizni. Mindig istenien éreztük magunkat. Cass kapcsolata nagyon megromlott a szüleivel. Minden hova járatták táncolni, énekelni, gitározni, atletizálni, amit csak el tudnak képzelni de Cass nem szerette őket. Csak iszonyatosan meg akart felelni a szüleinek, de tavaly azt mondta nem érdekli, már mit gondolnak vagy mondanak. Dobta a külön órákat és a barátaival lógót, de a legtöbbet velem. Aztán egyszer átjött hozzánk anyja szerint tiszteletlenül viselkedett vele ezért kitiltotta. Aztán titokban találkoztunk, de minden maradt a régiben egyik este kilógtunk bulizni. Ez már idén volt talán 5 hónapja. Jó volt ott találkoztunk egy bandával, akikkel jobban lettünk. Kat, Lea, Mike, Sam, Pete, Mary és még sokan. Azóta együtt járunk bulizni. Semmi extra nincsen bennünk jó barátok. De volt egy srác, akinek nagyon bejött Cass egy bunkó volt. Nem kedveltem és Cass sem ő Mike-kal járt. Mike szerintem szerette és Cass szerelmes volt belé. Összeilletek. Annyira örültem, hogy végre boldog, mert azelőtt soha nem láttam olyan önfeledtnek. Egyszer nem tudtam vele elmenni, bulizni és a többiek sem. Ő pedig hiába győzködtük elment. A srác, akinek tetszett Cass ott volt. Leo a neve. Leo leitatta és megcsókolta Cass nem tiltakozott és ezt ő úgy értelmezte, hogy járnak. Elkezdte hívogatni, követni, nem szállt le róla. Cass megmondta neki, hogy őt nem érdekli, és hogy ő Mike-ot szereti. Akkor én is ott voltam. Leo nagyon erőszakos lett megütötte és engem pedig elkezdett fojtogatni. - Lauren megemelte a nyakát, hogy jobban látszódjon a kék zöld kéz nyom.
- Ez aztán nem aprózta el, ha nézzem csak meg. De a bizonyítékok alapján Cassandra Darwin öngyilkos lett. – magyarázta lassan Tom Grey nyomozó. Laurenben hirtelen felgyülemlettek az emlékek. Cass és ő a parkban sétálnak. Cass és ő azt utolsó közös estélyükön. Eleredtek a könnyei nem bírta tovább. Hisztérikus zokogásba kezdett.
- Cass nem lett öngyilkos. - kiáltotta és kifutott az ajtón ki az udvarból ki az erdőbe. A törzs helyükhöz ahol Cass holtestét megtalálták. Leült egy kőre és csak sírt. Egy kéz megérintette vállát. Az hitte az anya az ezért hátra se fordult csak hozzá ért a kézhez, ami a vállát fogta. De az nem az édesanya keze volt.
- Szia! Rég láttalak!- a kéz megszorította vállát és közel húzta magához.
- Leo!!! Engedj el. Nem tudom, mit akarsz tőlem. Honnan tudtad, hogy itt vagyok?? Sosem meséltem neked erről a helyről. Tudtommal Cass sem.- barátnője nevén megborzongott, mert érezte, hogy Leo tette.
- Lauren te nagyon naiv vagy. Természetes követtem ide Cass-t nem örült nekem, amikor meglátott el akart zavarni. De nem sikerült neki. Szerintem ez lett a veszte. –mosolygott ördögien nem is inkább úgy, mint egy őrült. Lauren kezdte sejteni, hogy valami nem teljesen tiszta nála.
- Te nem vagy normális!!! Megölted igaz???- teljes erejéből megütötte és kitépte magát a szorításából, de elesett és beverte a fejét. Leo pedig ezt kihasználva megkötözte, hogy ne tudjon elfutni. A lány lassan magához tért. Nagyon fájt a csuklója és a bokája ahol a kötél vágta.
- Hát magadhoz tértél. Remélem, te nem alkudozol. Nem próbálsz, a lelkemre beszélni előre szólok előtted már próbálták és nem sok szerencsével. –miközben beszélt egy késsel játszadozott. Ami elég ijesztőn nézett ki.
- De én nem mondtam rólad semmit és nem is mondok, ha nem ölsz meg. Tudok titkot tartani. - próbált mosolyogni Lauren. De csak egy grimaszra futotta az erejéből.
- Te is alkudozol pedig figyelmezettelek. De fog mindenki beszél valamikor. TE is fogsz, ha elengedlek ezért nem foglak. – közelebb lépett és végig rántotta a kést a lány vállán. Ahogy az éles kés a puha húsba mart úgy nevetet fel Leo is. Lauren felkiáltott a hangját visszaverte a víz.
- Lauren!? TE vagy az?? –az anya az Lauren egyszerre örült és meg volt ijedve mi lesz, ha az anyját is elkapja?
- Mrs. Osmer. Várjon. - kiáltotta Az egyik nyomozó. Leo nem törődött az egyre közeledő kiáltással.
- Kevés az idő, de legalább kiélvezem. –morogta belevágta a kést a lány lábába, de most nem a felszínen, hanem erősen mélyre, és ahogy döfte a kést úgy kacagott egyre jobban. Lauren síkoltott majd megvonaglott és a vérveszteségtől elvesztette az eszméletét.
Lauren megint kezdett magához térni. Vajon most már meghaltam? Hol lehetek? Mindig érdekelt mi lesz, ha meg halunk vajon a halál békés vagy inkább örök küzdelem.
- Lauren? Ébren vagy?- Lauren megremegett az anyja. Ő is meghalt volna? Ő nem lehet ébren, hiszen meghalt vagy nem? Megmozgatta a kézét. Lehet, hogy mégis él? Kinyitotta a szemét egy fehér korházi szobában volt az édesanya markolászta a kezét.
- Hát felébredtél kincsem. Annyira sajnálom, hogy nem értünk oda előbb. – szívszaggató látványt nyújtott, ahogy ott ült.
- Anya ez nem a te hibád. Nyugodj meg- kérte Lauren vékony hangon. Szörnyen érezte magát sajgott mindene. Ráadásul félt a tűktől és egy hatalmas darab állt ki a kezéből azt hitte menten el ájul. De tartotta magát és az arcára erőltetett, egy megnyugtatónak szánt mosolyt.
- Elkapták ez a fiú bolond volt. Amikor oda értünk minden bevallott, amikor a nyomozók meg akarták bilincselni. Magába döfte a kést. Túlélte, de remélem hosszú lesz a büntetése. Ugyanakkor sajnálom is, hiszen beteg. – Az édesanya kedvesen Lauren-re pillantott. Majd kopogtattak az ajtón. Engedélyt nem kérve belépett a két nyomozó.
Látom jobban vagy, Nagyon örülök. Mindent bevallott. Igazad volt. Sajnálom, hogy kételkedtem. - mondta Tom Grey nyomozó. Lauren megkönnyebbült, hogy nem kell elmondania a sejtéseit, amik helyesnek bizonyultak sajnos. Lauren megrázta a fejét. Könnyek potyogtak a szeméből. Visszagondolt arra, hogy halt meg Cass és, hogy őt is majdnem megölték. Majd erőt vett, magán mert megjelent előtte Cass arca és azt mondta neki, hogy emlékezzen, és lépjen tovább. Cass jó barát volt nem kell elfelejteni csak tovább lépni.
- Minden rendben?- kérdezte az anyja
- Igen, jól leszek hamarosan. Ha túlteszem magam az eseményeken, akkor újra rendben lesz.
- Jól mondtad kislány. A barátnődön már nem tudsz segíteni egyet, tehetsz. Élsz helyette is, ha megőrződőt a szívedben. ez sablon szövegnek hangzik, de higgy, nekem tapasztalatból mondom- próbált mosolyogni az idősödő nyomozó, de a szeméből egy könnycsepp gördült ki majd, megacélozta az arcát, és elrejtette az érzelmeit.
Lauren vidám szalad le a lépcsőn és az ajtón belépő apja karjaiba vetette magát.
- Hát megjöttél?!!!- úgy szorította magához mintha az élete múlna rajta. Az apja nevetve lerakta.
- Megjöttem. Azonnal elindultam mikor meghallottam a történetet. – mosolygott, de a szeme nem.
- Apu. Azt hiszem már jobb a temetésre írtam egy beszédet, amiben kiadtam az érzelmeimet és az óta megkönnyebbültem. Felolvasom neked talán így majd te is megérted!- Lauren előhúzott a zsebéből egy gyűrött papírt és elkezdte olvasni.
- Kedves egybegyűltek. Családtagok, barátok, ismerősök. Köszöntelek titeket. Cassandra Darwin-t mindannyian ismertük szerettük és most itt álunk a temetésén. Nem túlzás azt mondani, hogy én mindenkinél jobban ismertem. A legjobb barátnőm volt mindig emlékezni fogok rá, de nem akarok az emlékében élni. Ő nem ezt akarná, azt szeretné, hogy emlékezzünk, de éljük, hogy, szeressük, de felejtsük is. Ő és én sokat álmodoztunk, hogy mi lesz ha? De arra jöttem rá, hogy hagytuk magunkat sodorni az árral és élveztük. De a halála ráébresztett, hogy másként is lehet élni. Egyedül dönteni, élni boldogan és szabadon. Én tovább élek vele helyette is boldog leszek, helyette is nevettek és szerettek. – egy könnycsepp folyik le az arcán. Ebben az icipici cseppben minden érzelem benne volt.
Azt mondják, ha szeretünk, valakit elengedjük. De mi van akkor, ha az a valaki, aki elment a felhők közé megy? Oda ahonnan senki nem jön vissza. Akkor éld az életet, hidd a csodát, reméld a jobb holnapot és legfőképpen bízz abban, hogy a felhők között egyszer majd újra együtt lesztek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése