Tarka pillangó - Novella 2 (=

- Henriett! Gyere már! Elkésünk!

- Nem találom a varázsporomat!- kiabált le a lépcsőn egy tejföl szőke, aprócska kislány.

- Tegnap bent hagytad a kocsiban. Kérlek, gyere már!- kérlelte édesanyja az ajtóban állva. Hasonlítottak egymásra. A nő is szőke hajú volt. A szemük is hasonló volt. Le se tagadhatták volna egymást.

- Jól van, itt vagyok anyu!- szökdécselt le mosolyogva a lépcsőn.

- Siessünk tündérke! Nem szeretnél elkésni a próbáról, ugye?- kérdezte az édesanya mosolyogva miközben elindultak az óvoda felé.

- Nem szeretnék, hiszen egy hét múlva lesz a nagy nap!- tapsikolt a hátsó ülésen Henriett.

- Bizony tündérkém!

- Anya?

- Igen, drágám?

- Mit gondolsz? Szerinted apa eljön az előadásra?- kérdezte reménykedve a kislány. Lassan már 5 hónapja, hogy elköltözött az édesapja. Azóta nem is látta.

- Nem hiszem! Beszélgettünk már róla, hogy apa nem jön vissza többet. Új életet szeretne kezdeni.

- De én nem szeretném, hogy új családja legyen! Hiányzik!- mondta szomorúan a lány. De ő is tudta jól, hogy az apukája nem jön vissza soha többet.

- Nekünk ezt el kell fogadnunk! Szeretjük aput, nekünk az a fontos, hogy ő boldog legyen. – magyarázta az anya, de legbelül ő is úgy érzett, mint a lánya. Szerette a férjét, sőt még most is szereti. Eszébe jutottak a magányosan töltött első két hónap éjszakái, amikor sírva nyomta el az álom. Most is könnycseppet csaltak a szemébe az emlékek. Nem tudja pontosan miért történt ez. Egyik reggel a férje összepakolt és elment. Később csak annyit mondott magyarázatként, hogy új életet akar kezdeni. A csalódott feleség biztos volt benne, hogy a férje új nővel került össze. A válópert viszont egyik fél se adta be.

- Ha lenne egy kívánságom, akkor biztos, hogy azt kérném.

- Mit is, kicsim?- kérdezte zavartan a nő, nem figyelt a lánya szavaira.

- Bárcsak nekem is lenne varázsporom, mint a kis pillangónak. Én azt kívánnám, hogy apa jöjjön vissza hozzánk és legyen újra boldog velünk.

- Ez nagyon jól hangzik, de ne éld bele magad túlságosan! Az csak egy mese, a valóságban nem létezik ilyen por. – magyarázta letörten az asszony. Ő lenne a legboldogabb a világon, ha visszakaphatná a férjét és vele a régi életét.

- Így már nincs is kedvem óvodába menni!- nyafogott Henriett.

- De muszáj menned kislányom! Mindenki számít rád! Neked se árt a gyakorlás. Már csak egy hét van vissza és itt az előadás napja.

- Már csak egy hét!- sóhajtott fel a lány.

- Ne izgulj kicsikém! Én tudom, hogy ügyes leszel! Büszke vagyok rád!

- És ha elrontom?- kérdezte kétségbeesetten.

- Nem fogod elrontani, hiszen annyit gyakorolsz rá!

- Talán igazad van.

- Nekem mindig igazam van!- viccelődött mosolyogva az anya. A lány is nevetett. Az asszony imádta hallgatni a lánya csilingelő nevetését. Varázslatos volt, mostanában viszont egyre kevesebbet hallotta ezt a gyönyörűséges dallamot. A lány imádja az apját. Hatalmas tragédia volt számára, hogy a férfi csak úgy elhagyta őket. Az asszony már azon is gondolkodott, hogy pszichológushoz viszi a lányt. A pénzhiány viszont gátat szab az ilyen kiadásoknál. Nagyon össze kellett húzni a nadrágszíjat. A nő dolgozik, de sajnos nem fizetnek neki annyit, hogy gondtalanul élhessen egy 6 éves kislánnyal.

- Bekísérjelek?- fordult hátra a kocsiban az asszony miután megérkeztek az óvoda elé.

- Nem kell! Nem vagyok már kicsi! Betalálok én magamtól is!- mondta magabiztosan Henriett.

- Akkor jó! Adj egy puszit anyádnak és légy jó!

- Rendben! Szeretlek anya!- mondta miközben egy gyors puszit lehelt anyja arcára és már ki is pattant a kocsiból. Vidáman ugrándozott be az óvoda kapuján.

- Én is szeretlek tündérkém!- suttogta halkan az asszony és letörölte a könnycseppet az arcáról. Néma csöndben hajtott tovább a munkahelye felé. 8 előtt pár perccel parkolt le a személyzeti parkolóban. Egyedül cipője kopogását halotta, miközben végig sietett az irodájához vezető folyosón.

- Helen! Te vagy az?- kiabált ki a főnöke az irodájából.

- Igen Frank!

- Bejönnél egy pillanatra!

- Itt vagyok!- nyitott be Helen az irodába. A sötétítő függönyök elhúzva, a szoba sötétbe borulva. Mintha gyászolna, gondolta Helen. A férfi arca nyúzott volt, látszott rajta, hogy keveset aludt.

- Kérlek, foglalj helyet!- mutatott Frank az egyik székre.

- Minden rendben van?- kérdezte aggodalmasan Helen.

- Ezt én nem mondhatnám!- sóhajtott fel szomorúan.

- A feleséged jól van, ugye?- kérdezte riadtan.

- Persze! Semmi baja! De a cégről már nem lehet ugyan ezt elmondani.

- Miről beszélsz?

- Sajnálom Helen, de minden jel arra mutat, hogy a cégünk csődbe ment.

- Ez lehetetlen!- hitetlenkedett Helen. Nem szűnhet meg a munkahelye. Hogy fogja eltartani Henriettet?

- Sajnálom! A bank nem ad több hitelt. Holnap már lehúzhatjuk a redőnyt. Vége! Mindennek!

- Most mihez fogok kezdeni? Henriettel így is szűkösen éltünk.

- Én megtettem mindent! Ezt el kell hinned! Az egész életemet ennek a cégnek szenteltem!

- Persze! Sajnálom, hogy itt sajnáltatom magam, hiszen neked is lehet elég bajod!

- Bizony! Erre a hónapra még ki tudlak fizetni, de nincs értelme, hogy be gyere. Nincs több megrendelés.

- Nem kell! Hiszen ha nem dolgozok, akkor ne fizess! Majd boldogulunk valahogy.

- Kedves tőled!

- Akkor én most összeszedem a cuccaimat az irodámban. Később még benézek.

- Rendben. Nem sietek sehova. – mondta Frank fancsali képpel. Helen csak addig a percig tudta magát tartani, amíg be nem csukta maga mögött a saját irodai ajtaját. Sírva rogyott le a fal mellé. Mi lesz most velük? Munka nélkül nem tudja eltartani kettőjüket! Végül arra jutott, hogy nem hagyhatja el magát. Henriettnek szüksége van a biztos anyagi háttérre. Új munkát kell keresnie minél előbb. De hogy honnan, azt még ő se tudta. Amikor már lenyugodott sietve szedte össze a holmiját. Kifelé menet még beköszönt Frank–nek. A férfi előtt egy félig üres brandys üveg állt. Szüksége is lesz rá, gondolta Helen kilépve az utcára. Hazafelé különféle spórolási lehetőségeken gondolkodott. A kocsit már biztos, hogy el kell adnia. Abból a pénzből talán elélnek egy darabig, de a továbbiakban hogy lesz azt nem tudta. Hazaérve felszaladt a hálószobába és feltúrta az ékszeres dobozát. Megtalálta az értékes gyöngysorát, amit még a férjétől kapott az ötödik házassági évfordulójukra. Imádta azt az ékszert, de nem volt más választása. Jövő héten beviszi a zálogházba az eljegyzési gyűrűjével együtt. Úgy is csak rossz emlékek jutnak eszébe arról a gyűrűről. A tárgyakkal együtt megszabadulhat a múltjától, gondolta. Eszébe jutott még az is, hogy eladja a házat, és egy kisebbe költöznek. Talán Henriett is megértené a költözést. Eddig még nem is gondolt arra, miként fogja előadni a lánynak, hogy többé nincs munkája. Valahogy csak megoldom, mérgelődött magában. Fél négykor aztán elindult az óvodába. A kapu előtt egy tökéletesnek nem mondható mosolyt erőltetett az arcára. Ha viszont valaki tüzetesebben szemügyre veszi, láthatná a szeme vörösségéből, hogy egész nap sírt.

- Henriett! Siess, mert itt van anyukád!- mondta az egyik nevelő.

- Jól sikerült a próba?- tudakolta Helen.

- Nagyon jól! Henriett nagyon ügyes! A csoportból ő tudja legjobban a szöveget.

- Ennek örülök! Sokat gyakorol otthon, lassan már én is kívülről fújom az egész darabot!- viccelődött Helen. Titokban egy nagy piros pontot adott saját magának. Még ilyen vészterhes időben is jó a humora!

- Ennyi belefér. – nevetett a nevelő.

- Itt vagyok!- futott oda a felnőttekhez a kislány.

- Szia tündérkém! Mehetünk?- ölelte át lányát az asszony.

- Persze!

- Akkor induljunk! Sütöttem neked palacsintát!

- Palacsintát?- kérdezte csodálkozva Henriett. Az anyukája ritkán csinált neki efféle finomságot. Legutoljára akkor kapott palacsintát reggelire, amikor megtudta, hogy az apukája elhagyta őket. Vajon most mi történhetett, suhant át a kicsi fején. Amikor hazaértek a lány azonnal nekilátott az evésnek. Helen leült vele szemben és figyelte kislánya tevékenykedését. Olyan békésen evett, nem volt szíve elrontani az estéjét. Végül még is arra a megállapításra jutott, hogy Henriettnek meg kell tudnia az igazságot. Nem titkolózhat előtte.

- Kicsim, figyelj egy kicsit rám!

- Figyelek.

- Most valami fontos dolgot fogok mondani.

- Valami baj van?- kérdezte aggódva.

- Igen, baj van! Holnaptól megszűnik a munkahelyem. – mondta ki nagy nehezen Helen. A kislány arcán értetlenség tükröződött.

- Mi az, hogy megszűnik?

- Nem lesz munkahelyem, nem tudok többet ott dolgozni!- magyarázta Helen.

- De hát akkor hol fogsz dolgozni?- kérdezte riadta a lány.

- Nem tudom kicsikém!

- Ha te nem dolgozol, akkor nekünk nem lesz pénzünk?- tért rögtön a lényegre a kicsi.

- Majd megoldom valahogy, neked ezzel nem kell foglalkoznod. Anya majd mindent megold!

- Nekem van spórolt pénzem, szívesen odaadom neked. Nekem úgyse kell semmire.

- Jaj, ne! Erre semmi szükség. Az a te pénzed! Én szerzek máshonnan. – mondta meghatódva Helen. Mekkora szíve van ennek a kislánynak. Az anyja nagyon jól tudta, hogy milyen sokáig gyűjtögette a zsebpénzét a kislány. Régebben egy új játékra gyűjtött, de miután elment az apja már nem akarta a játékot pedig meg lett volna rá a pénze. És most ezt a féltve őrzött pénzét ajánlja fel.

- Anya, én annyira szeretlek!- ölelte át édesanyját.

- É is szeretlek, tündérkém!- felelte sírva az asszony. Miután a kislány lefeküdt aludni, Helen leült a számítógép elé és meghirdette a házukat. Késő éjjel tudott csak elaludni, mindig valamin gondolkodott. Az ébresztő órája korán reggel ébresztette. Nem volt kedve felkelni, legszívesebben egész nap feküdne és siratná a régi életét. De nem tehette, hiszen Henriettnek óvodában a helye. Mire a kislány felkelt ő már elkészítette a reggelit. Az óvoda után nem a jól megszokott útvonalon indult el. Már nem kell a munkahelye felé sietnie. A délelőtt folyamán takarított és főzött. Ebéd után egy kicsit lepihent, de nem sokáig élvezhette a nyugalmat. A csengő vadul harsogott. Kíváncsian nyitott ajtót, egy gyenge pillanatában felmerült benne, hogy lehet a férje az. De csalódott. Az ajtóban egy középkorú nő állt. Arcán komor kifejezés ült.

- Jó napot! Cecili Wander vagyok.

- Jó napot!- köszönt zavartan Helen. Nem ismerte a nőt.

- A gyámügytől jöttem, bemehetnék? Sok mindenről kellene beszélgetnünk.

- A gyámügytől? Ja, persze természetesen fáradjon beljebb.

- Mrs. Miller! Én a lányával kapcsolatban szeretnék önnel beszélni.

- Kérem, szólítson Helennek! Nem értem, hogy a gyámügy miért foglalkozik ez én lányommal.

- Tudomásunkra jutott, hogy az ön munkahelye csődbe ment. Ezzel egy időben kaptunk egy névtelen bejelentést, miszerint az ön pénzügyi háttere nem teszi lehető egy gyerek felnevelését. Azért küldtek engem ki, hogy mérjem fel az itteni állapotokat.

- Ez lehetetlen. A gyámügynek nincs joga ehhez! Mégis mit jelentsen az, hogy egy névtelen telefonáló szavahihetősége ennyire sokat jelent? Nincsenek anyagi gondjaink!

- Ezeket, a bejelentéseket az intézmény mindig is fokozottan ellenőrizte. Nekem ez a munkám, kérem, ne nehezítse meg! Ha alkalmasnak találom a feltételek, akkor önök tovább élhetik az életüket.

- És ha nem találja megfelelőnek?- kérdezte indulatosan Helen.

- Akkor sajnos a kis lány elkerül öntől, Helen!- felelte.

- Azt már nem! Ebbe nem egyezek bele! Nincs joguk elvenni a lányomat!

- Minden jogunk meg van rá, ha úgy véljük, hogy ön nem teljesít tökéletesen.

- Beperlem az egész rohadt intézményüket!- mérgelődött tovább Helen.

- Azzal csak Henriett helyzetét nehezíti meg!

- Hagyja el a házamat! Most azonnal!

- Én nem tenném az ön helyében! Ez súlyoz következményeket vonna magam után. Ha jót akar a lányának, akkor engedi, hogy végezzem a munkámat.

- Maga nincs az én helyemben, szóval tűnjön el!- indult el az ajtó felé Helen, hogy kinyissa az ajtót. Cecili még egyszer körbenézett a nappaliban, végül csalódottan lépett ki házból. Helen mérhetetlenül dühös volt. Mégis mit képzelnek egyesek? Az nem történhet meg, hogy elveszik tőle Henriettet. Már csak ő maradt meg neki. Bele is halna, ha elvesztené a kislányát.

Gyorsan teltek a napok. Helen majdnem minden nap kapott egy felszólítást a gyámügytől.

„Már csak 5 nap és intézményünk a rendőrséggel összefogva látogat el Önhöz! Amennyiben hajlandó lesz együtt működni velünk, biztosítjuk azt a feltételt, hogy 1 hónap haladékot kap. Ha addig nem szerez új munkát, az állam nevében kötelességünk a felügyeletünk alá vonni a kislány nevelését! Fogadja meg a tanácsomat és működjön együtt velem!

Üdvözlettel: Cecili Wander”

Helen legtöbbször elégette a leveleket. Nem akart belegondolni se abba, hogy Henriett elkerülne tőle. Ez csak egy rossz vicc, mondogatta ilyenkor magában.

- Ki az ágyból tündérkém! Ma van a nagy nap!- húzta le lánya fejéről a takarót. Ma lesz az előadás.

- Nem akarok felkelni!- nyafogott a párnájába.

- De sajnos fel kell kelni! Nincs mese! Nem maradhatsz le az előadásról!

- Le fogok maradni!- jelentette ki komoran Henriett.

- Nem! Te vagy a főszereplő! Kicsim, ne játszadozz tovább! Sietnünk kell!

- Álmos vagyok! Tegnap este nem tudtam elaludni az izgalom miatt!

- Pedig ma később keltettelek fel, 1 órával többet aludhattál.

- Na jó felkelek!- egyezett bele sóhajtózva Henriett.

- Helyes!- felelte mosolyogva Helen. Annyira imádni való kislány. Nem élné túl nélküle a minden napokat! A gyámügy most viszont arra készül, hogy megfossza őt a csodától. A csodától, amit a kislánya jelent neki nap, mint nap. Nem hagyhatja ezt az ügyet annyiban!

- Anya! Figyelsz te rám egyáltalán?- kérdezte bosszankodva Henriett.

- Persze kicsim! Mit is mondtál?- kérdezte zavartan az anya.

- Azt kérdeztem, hogy mit vegyek fel!- felelte morcosan a kislány.

- A kék szoknyád pont megfelelő lesz!

- Azt nem veszem fel soha többet!- ellenkezett.

- De miért? Az volt a kedvenc ruhád!

- Apa vette nekem, és én nem akarom felvenni!

- Azért, mert apa vette neked?- kérdezte Helen megdöbbenve.

- Igen! Utálom apát!- jelentette ki karba tett kézzel.

- Micsoda?

- Itt hagyott minket! Nem szeret már minket, ezért én sem szeretem már. Megbántott téged! Miatta nincs pénzünk. Azt mondta az a néni, hogy az a legnagyobb probléma!

- Milyen néni mondta ezt? És mi az a probléma?- kérdezte kíváncsian Helen.

- Egy néni, nem jut eszembe a neve. Valamilyen ügytől jött. És azt mondta, hogy neked problémád van a pénz miatt. – magyarázta Henriett.

- Legközelebb ne állj szóba a nénivel! Nincs semmi probléma! Henriett most figyelj rám! Nem szabad haragudni apára! Ő egy másik életet kért tőlünk. Mi pedig megadtuk neki, mert szeretjük őt, de ő is ugyanúgy szeret minket!

- Akkor miért nem látogat meg soha?- kérdezte sírva a kislány. Most már Helen se tudta visszatartani a könnyeit. Együtt sírtak egy olyan férfi miatt, aki ott hagyta őket kiszolgáltatottan.

- Apa biztos külföldön van! Sokat utazgat a munkája miatt! Nekem megsúgta, hogy nem sokára meglátogat téged is!- bizonygatta Helen. Eldöntötte, hogy nem mondja el az igazságot Henriettnek. Ő még annyira kicsi, nem készült fel ennyi csalódásra. És akkor még ott van a gyámügy dolog is, gondolta elkeseredetten Helen.

- Megígéred?- kérdezte Henriett könnytől csillogó szemével felnézve Helenre.

- Megígérem!- mondta ki a bűvös szót a nő.

- Annyira szeretlek anya!- mondta szipogva.

- Én is nagyon szeretlek!- ölelte magához Helen.

- Nem fogunk elkésni?- kérdezte pár perc múlva Henriett.

- Jaj, dehogy is nem! Siessünk!- pattant fel Helen. Gyorsan felöltöztek és pár perc múlva már az óvoda felé hajtottak. Időben értek oda, Henriettnek még volt ideje elpróbálni az egész műsort. Helen pedig kereset egy szabad helyet kint a nézőtéren. Ő is úgy izgult, mint a saját lánya, de nem az előadás miatt. Ma volt az utolsó napja a felszólítás szerint. Ha ma nem egyezik bele a vizsgálatba, akkor a rendőrség is szóba fog kerülni. De akkor se fog engedni! Nem tehetik meg! Őrültebbnél őrültebb gondolatok cikáztak a fejében. Épp felállt volna a helyéről, hogy kiszellőztesse a fejét, amikor felgördült a függöny és egy maroknyi kisgyerek szaladt ki a színpad közepére. Elkezdődött az előadás. A darab két tarka pillangóról szólt, akik elhatározták, hogy felfedezők lesznek. Utazásaik során rátalálnak egy zsák varázsporra, ami minden kívánságukat teljesíti. Ezután kezdődnek csak az igazi kalandok. A két jó barát még a barátságukat is kockára teszik azzal, hogy kapzsi vágyaikat kielégítsék. A végén viszont rájönnek, hogy a barátság a legfontosabb dolog az életükben. Örökre elfelejtik a varázspor létezését, amivel megoldódnak a gondok is. Henriett játszotta az egyik tarka pillangót. Nagyon ügyes volt. A ruhája is gyönyörű volt, a szárnyai pedig hatalmasok. Helen aggódott az elején, hogy nehezek a szárnyak. De Henriett megoldott minden problémát. Még a darab legelején Helen melletti üres székre egy férfi ült le. Nem is nagyon figyelt rá a nő, a figyelmét a lánya kötötte le. Csak akkor tudatosult benne, hogy ki az a férfi, amikor odahajolt hozzá.

- Milyen csodás lányunk van!- suttogta bele a férfi Helen fülébe.

- Adam?- kérdezte kissé magas hangon Helen. Nagyon megrémült, de közben örült is.

- Meg tudsz nekem bocsátani?- kérdezte a férfi elgyötörten.

- Hát persze! Annyira hiányzol!- borult a nyakába zokogva az asszony.

- Te is nagyon hiányoztál!- suttogta Adam, ő is a könnyeivel küszködött. A színpadról Henriett is azonnal kiszúrta az ölelkező szüleit. Sikoltozva rohant le a nézőtérre, hogy üdvözölhesse régen nem látott édesapját.

- Apuci! Tényleg te vagy az?- kérdezte az örömtől kábultan.

- Igen kicsikém! Én vagyok az! Henriett, meg tudsz nekem bocsátani?

- Igen, de csak akkor, ha nem mész el többet!

- Soha többet nem hagylak el titeket. De most szaladj vissza meghajolni én kicsi, tarka pillangóm!- felelte mosolyogva az apa. Boldog volt. Végre összeszedte a bátorságát, hogy bocsánatot kérjen a családjától. Nem is értette, hogy annak idején mi ütött belé. Hogy lehetett akkora hülye, hogy elhagyta a családját? A műsor után együtt mentek haza, ahol mindent alaposan megbeszélhettek. Adam egész nap csak a lányával játszott. Be szeretett volna pótolni mindent. Öt percenként mondta el, hogy mennyire szereti a családját. Mind a hárman boldogok voltak. Este Henriett sokáig nem volt hajlandó lefeküdni, végül az apja ölében nyomta el az álom. Végre Helen tudott beszélgetni a férjével.

- Helen! Tudnod kell, hogy mindent megbántam! Bolond voltam, amikor azt mondtam, hogy új életet akarok! Már az első héten rájöttem, hogy nekem ez nem fog menni, de egyszerűen nem voltam képes elszámolni saját magammal. Féltem, hogy már nem fogadnátok vissza. Minden nap csak rád gondoltam. Minden este elmondtam, hogy mennyire szeretlek! Tudom, hogy elég hihetetlen, amit mondok. Én azért mentem el, mert…

- Ne! Nem kérem tőled számon merre voltál, most csak a fontos, hogy itt vagy mellettem. De meg kell ígérned, hogy soha többet nem hagysz el!

- Ígérem! Még egyszer nem leszek ennyire lökött.

- Remélem!- helyeselt mosolyogva Helen.

- De van egy kis problémám!- folytatta komorabb hangon.

- Mi a baj?- kérdezte ijedten Adam. Felmerült benne, hogy Helen talált valaki mást helyette és most már őt szereti.

- El se merem neked mondani! Annyira megalázó rám nézve. Ilyet feltételezni rólam!- ingatta a fejét szomorúan Helen. Adam megfogta a kezét, és bátorítva szorította.

- Mond csak!- bíztatta.

- Csődbe ment a cég, már egy hete. Elég szűkösen éltünk Heriettel, de én mindig megoldottam. A gyámügy viszont beleszólt az életünkbe. Egy névtelen bejelentés érkezett hozzájuk, hogy én nem nevelem megfelelően a lányunkat. Ránk szállt egy vén banya, állandóan leveleket küldözget. Azt mondták, ha nem megfelelően nevelem, ha nem lesz újra munkám, elveszik tőlem a lányomat. Én már nem tudom, hogy mit tegyek! Ma járt le a határidő. Ha nem működök együtt velük, akkor a rendőrséggel jönnek vissza. El akarják venni a kislányomat! Az én kicsi lányomat!- mesélte zokogva Helen. Adam pár percig szóhoz se jutott. A gyámügy? Vizsgálat? Elveszik Henriettet? De hát csak most kapta vissza! Ezt nem tehetik!

- Majd én megoldom! Holnap bemegyünk és elmagyarázom nekik a helyzetet. Hazaköltözöm és akkor nem lesz gond a pénz. Megoldjuk! Nem félj!

- Köszönöm szépen! Annyira jó, hogy itt vagy!- hálálkodott, miközben a vállára a hajtotta a fejét Helen.

- Én köszönöm, hogy visszafogadtál! Nem éltem volna túl, ha nem láthatlak titeket újra. Ti vagyok az én tarka pillangóim! Szeretlek titeket!- mondta mosolyogva Adam.

2 hónap múlva

- Drágám! Bejönnél egy kicsit a fürdőbe?- kiabált ki Helen.

- Jövök! Mi a gond?- dugta be a fejét az ajtón Adam.

- Lehet, hogy csak káprázik a szemem, de én ezen két csíkot látok!- mondta sápadtan Helen.

- Majd én megnézem!- ajánlotta fel mosolyogva a férje.

- Mrs. Miller! Boldogan jelenthetem ki, hogy Ön állapotos!

- Igen?- sikoltott fel örömében Helen.

- Kisbabánk lesz!- nevetett fel hangosan Adam. Mindketten nagyon örültek ennek a hírnek.

- Henriett! Siess kicsim! Van egy nagyon jó hírünk!- hívta oda lányát Helen, miközben kisietett a hálószobába. A kislány kacagva szaladt be az ajtón, és egyesen a szülők közé vette magát az ágyra.

- Megyünk az állatkertbe?- találgatott boldogan.

- Nem! Annál sokkal jobb!

- Szabad a gazda!

- Nagy testvér leszel!

- Micsoda?

- Kisbabánk lesz, akinek te leszel a nővére!

- Tényleg? Ez csodás! Ez nagyon jó! Tényleg sokkal jobb, mint az állatkert. – ugrándozott örömében Henriett.

- Én vagyok a legszerencsésebb férfi a világon!- jelentette ki boldogan Adam.

- Miért is?- kérdezte homlok ráncolva Henriett.

- Mert most már három tarka pillangóm lesz!- felelte mosolyogva az apa. Ezen mind a hárman jót nevettek.

8 hónappal később megszületett Henriett kishúga, aki a Honoria nevetett kapta.

Henriett minden este boldogan mesélte húgocskájának a tarka pillangók történetét!

Vége