Már tizenöt hosszú esztendeje, hogy apu és anyu rájöttek, hogy a szerelem szikrája már nem pezsdíti szívüket egymás iránt, ezért úgy döntöttek egy nap, hogy elmennek a bíróságra, és kijelentik, ők el akarnak válni. A bíró engem anyunak ítélt meg, mert ő többet keresett, mint apu, és a lakása is szebb, otthonosabb, takarosabb volt, azonban én ez ellen a döntés ellen kicsi, 2 éves fejjel nem igazán szállhattam vitába, bármennyire is szerettem volna. Mindig is apuval akartam inkább élni, mint anyával, és az új férjével, Mattel.
A pasival nem volt semmi különösebb bajom, pusztán annyi, hogy megpróbált az apám lenni, mikor semmi szükségem nem volt rá, mert nem ő volt az, akire ezt a jelzőt mondtam. Ő csak egy pótlék volt számomra, aki együtt van anyával, és megpróbálnak úgy tenni, mintha 17 évvel ezelőtt, ő csinálta volna fel, és apa be se lépett volna az életébe.
Nagy hiba!
Erre a fickóra sose fogok úgy tekinteni, mint a valódi apámra, Joshra.
Ő a legjobb ember a világon, akit ismerek, és elhatároztam, hogy fél év múlva, mikor betöltöm a 18. életévemet, s nagykorú leszek, hozzáköltözöm bármi áron. Anyuék nem tarthatnak itt örökké! Szükségem van valakire, aki gondoskodik rólam, és nem csak azzal van elfoglalva, hogy minden éjjel megfelelő csipkés fehérneműt vegyen fel, hogy tetszen Mattnek. Nem... Nekem nem ilyen élet kell.
Szükségem van valakire, akinek elmondhatok mindent, ami a szívemet nyomja, kiönthetem neki a lelkemet, és felvidít ha kedélyem napos ragyogását sötét felhők borítják el.
Anyura ebből egyik sem igaz sajnos, ha csak nem Matt vagyok...
Mióta megismerkedtek, teljesen háttérbe szorultam, s jóformán egész tinédzserkorom rögös útját egyedül kellett végigjárnom, úgy, hogy az anyám nem látott el semmiféle tanáccsal.
A fiú-ügyeimet a legjobb barátnőmmel vitattam meg, s vásárolni is egyedül jártam, mert anyunak a Mattel közös programja sokkal csábítóbb volt, mint az, hogy velem töltsön el néhány órát.
Azonban ha apával voltam, mindig én voltam neki a legfontosabb. Ha tudta, hogy a hétvégét nála fogom eltölteni, beszélt a volt nejével, s rávette, hogy már pénteken had vigyen át magához, persze ez ellen anyunak semmi ellenvetése nem volt, mert így a munkából nem azonnal értem kellett jönnie az iskolába, hanem Mattel mehettek is vacsorázni, vagy épp oda, ahova akartak. Számukra én mindig csak másodlagos, szürke kis egérke voltam, miközben apu még szabadnapot is vett ki, hogy velem legyen, s számára nem egérke voltam, hanem a legfényesebb csillag az égen. Bármit megtett volna értem, és azért, hogy mikor nála vagyok, kifogástalanul érezzem magam.
Nem emlékszem egyetlen olyan alkalomra sem, hogy mikor nála voltam, úgy éreztem volna, hogy én most azonnal elakarok innen menni, mert nem érzem jól magam.
Soha nem volt ilyen...
Mikor kislányként átvitt magához, tisztán él a tudatomban, hogy mi volt mindig az első.
- Annyira hiányoztál kicsi Stella! - mondta, s szemei elfojtott örömkönnyektől csillogtak, majd szorosan magához ölelt, és simogatta a hátamat, amire rátapadt hosszú barna hajam.
- Te is, apuci! - volt mindig a válaszom, s a fejemet a vállába temettem.
Ezután lerakott a földre, letérdelt elém, a szemembe nézett, s mosolyogva, megkérdezte, hogy jöhet-e a szokásos menü. Mikor bólogattam, nevetve megsimogatta a fejem búbját, és az asztalhoz vezetett, amin már ott voltak az óriási csokis kekszek, és a két pohár kakaó.
Miközben majszoltuk az édességet, beszélgettünk, hogy hogy megy az iskola, milyen jegyeim vannak, és apu meg sem lepődött azon, amikor mondtam, hogy a matekkal hadilábon állok. Erre ő csak annyit válaszolt, hogy úgy látszik, szellemileg rá ütöttem, amire én már 5 évesen is büszke voltam.
Imádtam nála lenni, komolyan. Mindig volt valami finomság, megfőzte a kedvenc ételemet, bár a konyhai művészetek nem álltak hozzá túl közel, a spagettit még is mindig megtudta csinálni nekem.
A másik ok, amiért nagyon szerettem rengeteg időt tölteni apuval, az a közös szenvedélyünk volt a rajzolás iránt.
Ő nagyon precízen rajzolta meg a vonalakat, és a sok cikk-cakkból egyszer csak összeállt a remekmű, azonban én össze-visszaságokból voltam jó.
Mikor ott voltam, mindig rajzolt nekem két lepkét, amiknek szárnyai összeérnek, és együtt repülnek. Miután ezt már minden alkalomkor megcsinálta, egyszer, mikor 9 éves voltam, megkérdeztem, hogy miért mindig ezt rajzolja nekem.
-Tudod kicsim, ez a két pillangó minket jelképez, ahogy szorosan egymáshoz tartozunk, és ahogy lerajzoltam, így sose válunk el. - magyarázta mosolyogva, és emlékszem, hogy nekem ekkor könnyek szöktek a szemembe, és szorosan átöleltem.
A mai napig megvan minden egyes lepkés rajza. Több tucatnyi mappa sorakozik a polcomon, amikben ezek a csodás alkotások rejlenek, s néha napján, mikor már nagyon hiányzik apu, és nem bírom kivárni, hogy eljöjjön a hétvége, előveszem őket, és nézegetem.
Most is az egyik ilyen rajzát csodálom, amin az egyik lepke tökéletesen egyszínű szürke, a másik viszont tarka, élénk színekben pompázik.
-Stella, lejönnél egy percre? - hallom meg anyu magasan csilingelő hangját a földszintről. Megforgatom a szemem, s egy halk dünnyögés közepette kászálódom le a lépcsőn. Megállok előtte, és unottan nézek rá.
-Igen? - szögeztem neki a kérdést, lehet, hogy kicsit udvariatlanul, de nem nagyon köt le a dolog.
-Stella... a hangnemre figyelj oda, kérlek. - szidja le anya a fejemet gyengéden, majd belefog a beszédébe: - Tudod, hogy Mattnek, és nekem ma lesz az évfordulónk, és azt tervezzük, hogy este...
-Jó, jó. - vágok a szavába, mert úgyis tudom, hogy mit fog kihozni ebből a beszélgetésből. - Csak azt mondd meg, hogy mikor szívódjak fel, és már itt se vagyok.
-Kicsim, én nem ezt akarom. - mondja, de a szeme hamiskás csillogása elárulja, hogy valójában pont ez az, amire vágyik, nekem pedig az, hogy minél messzebb legyek tőlük, és közelebb apuhoz.
-Anya... nem kell a rizsa. Elhúzok. Tudod mit, már megyek is. - zárom le a beszélgetésünket, és leakasztom a dzsekimet a vállfáról, belebújok, és bekapcsolom az ipodomat. Épp tenném a fülhallgató részt a helyére, amikor anyu megállítja a kezem, és egy enyhe mosollyal az arcán rám néz.
-Köszönöm. - én csak bólintok, és kilépek az ajtón. A fejembe egyetlen egy hely van, ahová most szeretnék menni, s az utca sarkánál dél felé is veszem az irányt.
Már fél órája gyalogolok, jó pár busz elhalad mellettem az úton, nekem mégsem jut eszembe az, hogy felszálljak bármelyikre is. Sétálni akarok, úgyhogy így folytatom tovább az utamat egészen addig, ameddig valaki hátulról meg nem öleli a vállamat. Ijedten fordulok hátra, és egy régről ismert, mosolygós arcot látok magam előtt.
-Megijedtél kislányom? - kérdezi apa, és látszik, hogy már alig bírja visszatartani a nevetést. Úgy teszek, mintha haragudnék rá. Lefejtem vállaimról a kezét, és az arcomra sértődött maszkot erőltetek.
-Ez nem volt vicces, és nem vagyok már kislány sem. - mondom durcásan, de a szám sarkába mosoly bujkál.
-Ne haragudj, Stella. Tudod, hogy csak vicceltem. - válaszolj, s hallom a hangján, hogy neki nem esett le, hogy csak viccelek, ezért merően ránézek.
-Tudom. - ejtem ki a kurta választ, majd elkezdem csikizni a hasát, mire ő a derekamat támadja meg. Hangosan nevetünk az utcán, és az emberek vagy furcsán, vagy mosolyogva néznek ránk. Miután befejezzük a birkózásunkat, átölelem a vállát, és elindulunk a háza felé, ami pont a kedvenc fagyizóm mellett található.
Apa szó nélkül megáll, magamra hagy a zsúfolt utcán, és bemegy a kis üzletbe. Ameddig ő bent vásárolja meg a kedvenc fagylaltjaimat, addig én a szemközti parkban játszadozó gyermekeket figyelem.
Szótlanul mosolyogva követem szememmel a magasban repkedő papírsárkányt, majd hirtelen megszólal a fagyizó ajtaja fölé akasztott csengő, és megfordulok.
Apu jön ki az ajtón, kezében két tölcsér fagylalt. A kezembe nyomja azt, ami csokoládé, és citrom ízű gombócokból áll.
-Köszi! - mosolygok rá, majd elindulunk az utcán, és nagyjából fél méter után már ott is vagyunk apa házánál. Kiveszi a zsebéből a vaskos kulcscsomót, majd a megfelelőt a zárba helyezi, s elfordítja azt. Az ajtó kissé nyikorog, miközben kinyitja, de miután belépünk, engem újra elvarázsol a ház nyújtotta biztonság érzése. Lassan lépkedek, a kopott linóleum halkan recseg alattam. Besétálok a nappaliba, s azonnal a falon lógó képekre szegezem a tekintetemet. Festmények, és rajzok ezrei díszítik a szoba minden oldalát. A kandallóhoz sétálok, aminek tetején egy egész kis tucatnyi fénykép áll bekereteztetve, s mindegyiken én és apu vagyunk, amint kis négyévesként tanít biciklizni, vagy éppen, amikor a nyakában ülök. A cselekmény mindegyiken más, és más , de az arcunkon lévő boldogság az összesen látszik.
Hirtelen megakad a szemem valamin a szekrény fölött. Közelebb megyek, hogy jobban lássam, és most már biztos vagyok benne, hogy amit látok, az az a rajz, amit még én alkottam 5 éves koromba. A képből nem lehet kivenni semmi formát, alakzatot. Az egész csak vonalak, és satírozások halmaza. Hitetlenkedve nézek apára.
-Te megtartottad ezt? - kérdezem.
-Persze! Még szép, hogy nem dobom ki a kislányom első komolyabb rajzát! - mondja elismerően. Kérdőn nézek rá, mert szerintem ebben a képben nincsen semmi komoly. Össze-visszaság az egész. Apa valószínűleg rájön az arckifejezésem okára, s mellém lép. - Nézd csak meg jobban, és koncentrálj. Ebben a képben én látom az egyik pillangót, amit rólam másoltál le. Használd a képzelőerődet, Stella. - Követem az utasítását, és miután eléggé koncentrálok, de úgy, hogy még a homlokom is ráncba szalad, meglátom a csodálatos pillangót a képen. Az enyém nem színes, mint apué. Fekete- szürke, ahol jobban rányomtam a grafit ceruzát a lapra.
-Nos igen... Te már akkor is profin rajzoltál, apu! - mondom mosolyogva, majd átölelem a derekát, ő pedig a hátam mögött összefonja karjait. Elgondolkozom rajta, hogy vajon helyeselni fogja-e az ötletemet. Muszáj lesz rákérdeznem...
-Apu, mit szólnál hozzá, ha... ha ideköltöznék hozzád, miután betöltöttem a tizennyolcat? - teszem fel kérdésemet nehézkesen, elszorult torokkal.
-Kicsim, tudod, hogy nagyon örülnék neki, de ez nem így megy. Szükséges hozzá az édesanyád, és Matt bele...
-Engem nem érdekel az ő véleményük! - szakítom félbe mondandóját emelt hangon. - Nem szeretek velük lenni! Itt akarok élni, apa! Érted?
-Értem. - válaszol csendesen, majd még jobban magához húz. Hirtelen a teste összerándul, s én eltávolodok tőle, hogy megnézzem mi baja van. Gerincét behajlítva áll, kezei mellkasát szorítják, s köhögése közben vércseppek hullanak a padlóra. Ijedten nézem, s annyira sokkol a látvány, hogy azt sem tudom mit kéne csinálnom. Végül felkapom a telefonomat, tárcsázom a mentőket, és mikor felveszi a diszpécser, hisztérikusan beleszólok:
-Egy mentőt kérek azonnal a Hempsire és a Road sarkára! Gyorsan! Nem tudom, hogy mi baja van az apámnak! - szinte már kiabálok, s mikor a női hang próbálna nyugalomra bírni, levágom a földre a készüléket, és apuhoz rohanok.
-Apu, apu! - szólongatom, de ő még mindig összegörnyedve áll, s meg se moccan. Még válaszra sem nyitja a száját. - Mi a baj? Mid fáj? Apu!!! - tör ki belőlem a sírás, és tehetetlenségemben csak fogom édesapám hátát, és nézem, ahogy szenved. Már éppen próbálnám a mentőket újra tárcsázni, amikor meghallom a sziréna éles ricsaját.
Apa egyik kezét átlendítem a vállamon, s hagyom, hogy teljes súlyával rám nehezedjen, majd elkezdem őt az ajtó felé húzni. Épp a kilincset akarom lenyomni, amikor egy magas, és izmos mentős ront be a házba, majd leemeli rólam apu kezét, és a saját válla köré fűzi azt. Nem fordít különösebb figyelmet rám, amit meg is értek.
Apuval az oldalán a mentőautóhoz megy, s beülteti őt a hátsó ülésbe, majd ő beszáll a vezető mellé. Itt akarnak hagyni...
Elkezdek rohanni, és az autó elé állok. Kapálózom kétségbeesetten a kezemmel, mire az egyik mentős kiszáll, az, amelyik segített aput betenni a kocsiba.
-Te telefonáltál igaz? - kérdezi nyugodt hangon, s nekem nem sikerül ez a hangnem. Rám tör az eddig visszafojtott sírógörcs, s annyira megijedek attól, hogy mi lehet apuval, hogy összeesek a járdán. A mentős fickó gyorsan mellettem terem, felkap, és a karjaiba visz egészen a mentőautóig, ahol aztán beültet maga, és a sofőr közé. Bátorítóan átfogja a vállamat, de nem segít ez a gesztus rajtam.
Tudni akarom, hogy apunak mi baja van, és azt is, hogy milyen gyógyszerre van szüksége ahhoz, hogy meggyógyuljon. Az út gyorsan véget ér, és már a kórház előtt állunk, és a mentősök ki is szállnak, amikor feleszmélek. Gyorsan utánuk megyek, és berohanok az épületbe. Már eltűntek a szemem elől, ezért a portást célozom meg.
-Elnézést, az előbb hoztak be egy férfit. Hova vitték? - kérdezem követelően, és kifulladva. Könnyek folynak végig az arcomon, s a bőrömön érzem a légkondícionáló keverte levegő csípését.
-A sürgősségire, de te oda nem mehetsz be! Ülj le, és várj. - mondja a nő, próbálva megnyugtatni, de nem törődöm vele. A folyosón függő kis térképre nézek, megkeresem rajta a sürgősségi osztályt, s már rohanok is lélekszakadva a lifthez. Megnyomom a hívó gombot, s lábammal toporzékolva várom, hogy megérkezzen a felvonó, de az csak nem akar jönni.
Elszántan futok tehát a lépcső felé, és szelem a lépcsőket kettesével egészen addig, ameddig fel nem érek a harmadik emeletre, ahol aztán meglátom a mentőst, aki besegített az autóba, s azt is, hogy aput maga előtt tolja egy hordágyon. Néhány percig döbbenten figyelem az előttem zajló történést, majd a folyosó másik végébe kezdek el rohanni minden erőmmel.
-Állj! - próbálok minél hangosabban kiáltani, de annyira ki vagyok fáradva, hogy csak egy halk kis károgás jön ki a torkomon. Az ajtó elé érek, amit bezárt maga után a mentős. Dörömbölni kezdek a bejáraton.
-Nyissák ki! Kérem! - Teljes erőmből püfölöm a fémből készült berendezést, majd mikor egy ápolónőt pillantok meg a másik oldalon, először azt hiszem, hogy azért jön, hogy kinyissa az ajtót, de amikor leengedi a redőnyt, elkeseredve rogyok a földre.
Hátamat az ajtónak vetem, térdeimet szorosan felhúzom a mellkasomhoz, s ráhajtom a fejemet. Könnyek marják a szememet, és folynak végig az állam vonalán.
"Nem történhet meg ez! Ilyen nincs! " - gondolom keseredetten magamba.
Ülök a kórterem előtt, aminek a másik oldalán lehet, hogy orvosok küzdenek az édesapám életéért, s én nem csinálok semmit, csak ülök itt tehetetlenül és bámulom a kórház falának ronda halványzöld színét, amin látszanak most az oszlopok árnyékainak sötét vetődései.
Nem telik el talán két óra se, mikor kijön az ápolónő a szobából, s felhúz a padlóról.
-Inkább a padon kéne ülnöd. - javasolja nyugodt hangon. Könnyek takarják el a szemem, s homályosan látok. Próbálom összeszedni magam, hogy megkérdezzem, apu jól van-e.
-Apu... - kezdek bele, de elakad a szavam, s újabb sírógörcs jön rám. Az idős nő átöleli a vállaimat, én pedig eláztatom könnyeimmel a frissen mosott köpenyét.
-Jobban van. - mondja, majd elenged, s magamra hagy. Odasétál a folyosó másik oldalán álló orvoshoz, s beszélni kezd hozzá. Miután végez, s elfordul a doktortól, felpattanok a padról, és nekirontok.
-Igaz ez?! Amit mondott a doktornak?! Azt állította az előbb, hogy jobban van!!! - kiáltom, a nő pedig védekezve áll előttem.
-Hallottad?
-Nem, de az ember megtanul szájról olvasni, ha az összes dolgozatát úgy írja meg, hogy az első padsorból tátogják hátra neki a megoldásokat. - magyarázom egyszerűen, de most a puskázásaim miatti korholás érdekel a legkevésbé. - Apukám tényleg...tüdőrákos? - ejtem ki nehezen a szót, majd a könnyek megint úgy folynak az arcom vonalán, mintha már sose akarnának elállni.
-Sajnálom. - mondja együtt érzően, majd megsemmisültem ülök le a padra, arcomat a tenyerembe temetve. Támogató kezet érzek a vállamon. Az ápolónő próbál nyugtatgatni, de menthetetlenül el vagyok keseredve.
-Mennyi ideje van hátra? - nézek rá könnyeim mögül.
-Talán egy hét. - ölel át csendesen újra. Lerázom magamról. Ha apunak már csak egy hete van hátra, akkor minden szabadidőmet vele fogom tölteni, és anyuékat elfelejtem erre az időre.
Felállok, s kinyitom a kórterem ajtaját, majd amikor az ápolónő nem próbál meg visszatartani, belépek. Apu egy ágyon fekszik, karjából és orrából csövek lógnak ki. Szörnyű látvány... Legszívesebben most azonnal megfordulnék, és a lehető legmesszibb rohannék, de nem teszem. Ő az apám, és szüksége van rám, ha akarja, ha nem.
Hangosan csukom be magam mögött az ajtót, amire sajnálkozó pillantással néz rám.
-Miért...miért nem mondtad el, apu? Nem bízol bennem? - szögezem neki a kérdést azonnal.
-Kicsim...nem. Sajnálom, tényleg, hogy így kellett megtudnod, de nem akartalak ezzel terhelni. Azt hittem, egy ideig még titokban tarthatom. Nos..tévedtem. - fejezi be, és a végére egy enyhe kis mosolyt erőltet az arcára, ami azonnal le is hervad, mikor rájön, nem találom a helyzetet kicsit se mosolyogni valónak.
Kitárja a kezét, s én leülök az ágya szélére, majd szorosan átölelem.
-Veled leszek. Ne is próbálj meg velem vitatkozni!
-Értettem, asszonyom. - feleli.
Az éjszaka folyamán bent maradok a kórházban, s még anyu és Matt se tudnak elráncigálni apa közeléből közös erővel sem. A pad, amin alszom hihetetlenül kényelmetlen, de nem érdekel semmi, csak az, hogy így apával maradhatok.
Másnap reggel felébredek, s apu felöltözve ül az ágy szélén, s mosolyog rám.
-Jó reggelt, Csipkerózsika. Úgy látszik most nem volt szükséges a királyfi, hogy felébredj álmodból. - mondja viccelődve. Zavartan nézek rá.
-Mit csinálsz ruhában? Hol a pizsamád?
-Ma hazamegyünk! - feleli vidáman, s azt hiszem, rosszul hallok. A szívverésem is szabálytalan ütembe kezd.
-Mi? Miért mennénk? Dehogy! Maradunk itt! - makacskodom, de ő csak a fejét rázza.
-Nem akarom az utolsó napjaimat úgy eltölteni, hogy be vagyok gyógyszerezve. Akkor nem emlékeznék semmire sem másnap! Rád sem. Még a gondolat is szörnyű, hogy valaha is elfelejthetlek, Stella! -könnyek szöknek a szemébe. Odamegyek hozzá, átölelem, s fejemet a mellkasára hajtom.
-Apu... Ha... -nem tudom kiejteni azokat a szavakat, amik a fejemben vannak, ezért inkább máshonnan közelítem meg a dolgot. - Nagyon, nagyon fogsz hiányozni! - préselem ki ezt az egyszerű kis mondatot, és szinte hallom, ahogy a szívem megreped, s egy darabka el is tűnik belőle.
-Sosem hagylak egyedül! Nagyon jól tudod te is, hogy mindig veled leszek. - mondja ünnepélyes hangnembe, s én hiszek is neki. Nem fogok egyedül lenni, soha...
Apu és én már itthon vagyunk 3 napja, s az ő állapota egyre rosszabb, és rosszabb lesz. Kezd a bőre megnyúlni, s fakul, a testtömege jelentős részét már elhagyta. Nem vagyok képes arra, hogy ételt juttassak a szervezetébe, mert azt állítja, hogy nem ő éhes. Enni viszont muszáj!!!
Ma reggel a szokásosnál is hamarabb kelek ki az ágyból. Négy óra öt perc...
Nyújtózkodom egy nagyot, majd belebújok a kopott farmeromba, és kinyúlt pulóverembe. Lekászálódom a lépcsőn, s megijedek. A félhomályba burkolózott nappali közepén ül valaki a fotelba. Közelebb megyek, s kissé csillapodik szívemnek őrült kalapálása.
-Apu, mit csinálsz te ilyen korán? Aludnod kéne! - szidom le, de ő csak mosolyogva felém tart egy papírt. A rajz egy hajnali napfényben fürdőző kertet ábrázol, aminek két szélén egy-egy gyönyörűséges lepke pihen. Az egyik, bal oldalon lévő pillangó szárnyai rozsdaszínűek, teste fekete, szárnyai ernyedten lógnak. Vele szemben egy tündöklő élénksárga lepke ragyog, sötét testtel, az ő szárnyai viszont egészségesen meredeznek az ég felé, s narancsszín csillámpor fedi őket.
-Apu ez... - kezdek bele meghatottan.
-Igen, Stella. A tündöklő lepke téged szimbolizál, ahogy egészséges, és boldog vagy. A másik, gyenge és fakó pedig engem. Tudod, hogy nem fogok testileg veled maradni... De ez a rajz, és a lelkem igen. A kép a szobád falán, én pedig a szívedben adom majd az erőt neked életed minden nehéz percében! Megígérem, hogy nem foglak elhagyni, és sose leszel egyedül. Megértetted? - kérdezi, s egy árva könnycsepp hull a padlóra, amit követnek az enyéim. Szorosan átölelem, majd a rajzot, amit készített a mellkasomhoz szorítom.
-Szeretlek!
-Én is téged! - húz magához, s engem álomba ringat ez a biztonságot jelentő, kezek alkotta bölcső.
Az ágyamban ébredek fel, de nem emlékszem rá, hogy kerültem ide. Hirtelen egy gondolat lopja be magát a fejembe, s gyorsan rohanok le a lépcsőn. Az utolsó foknál megállok, s a lábam földbe gyökerezik.
Apu a fotel előtt fekszik, arccal felfelé. Szemei csukva, szája enyhén nyitva. Karjai élettelenül hevernek mellette. A felismerés villámként csap le rám, s elkeseredett sírásba török ki. Odarohanok a test mellé, és az ujjammal megnézem az ütőerét, hogy van-e pulzusa.
A test jég hideg, nyakánál nem érezni egyetlen apró lüktetést sem. Megsemmisültem ütök apu élettelen testének mellkasára, majd hajtom rá a fejemet sírva.
-Ne!!!! - kiáltom, majd elkezdem pumpálni apa mellkasát. Nem adom fel, még van remény. Igaz, már nincs, de én akkor sem hagyom, hogy csak úgy itt hagyjon!
Harmincat nyomok a mellkasán, majd levegőt fújok a szájába. Semmi. Megismétlem ezt a műveletet még jó párszor, de semmi változás.
Apu itt hagyott engem. Elment. Meghalt...
Mellkasára hajtott fejjel sírok egy darabig, miközben karommal szorosan szorítom a testét. Tudom, hogy egyszer úgy is tárcsáznom kell a mentők számát, és anyuét is, de képtelen vagyok rá. Nem tudom megtenni!
Ha felhívom őket, akkor idejönnek, elviszik aput, s én már soha többé nem láthatom őt, csak egy koporsóban. Nem hagyhatom, hogy ez legyen róla az utolsó emlékem! Nem! Mert nem is ez, hanem a reggel.
A nappali közepén ül, a felkelő nap sugarai aranyszínre festik a haját, s azt csinálja, amit szeret. Rajzol...
Elmosolyodom erre a képre. Olyan, mintha nem is pár órája történt volna, hogy apa karjait még körém fonja, hanem évtizedekkel ezelőtt.
Nagy nehezen elengedem aput, s egy puszit nyomok a homlokára.
Felállok, a telefonhoz sétálok, hívom a mentőket, s miután elmondom, hogy mi történt a veszteség olyan erővel csap le rám, hogy a világ elsötétül előttem.
A templom minden sora megtelt feketébe öltözött emberekkel. A többséget még sohasem láttam, de gondolom ők apu kollégái, távoli barátai voltak. Az első sorból ülve egészen másképp látom a dolgokat, mint ők, akik hátrébb ülnek.
Innen elölről félelmetes a látvány. Egy magas állványon egy koporsó, amibe apa élettelen teste hever. Az emelvény körül virágcsokrok díszelegnek, és a legutolsó kép, amit apa rajzolt. Odaraktam. Nem tudtam csak úgy elrejteni a világ elől ezt az alkotását. Tudnia kell mindenkinek, hogy nem fog minket elhagyni soha, főleg nem engem.
A pap szóra emelkedik, s a mikrofonhoz áll. Síri csönd lesz, s feszült figyelemmel hallgatjuk végig az atya énekét, majd a beszédét.
Mikor ahhoz a részhez ér, ami rám vonatkozik, könnyeimet már nem tudom visszatartani.
-Mint mindnyájan tudjátok, Josh barátunknak volt, és van egy tüneményes lánya. Stella. Most ő is itt ül közöttetek. A szertartás, és a temetés után mind odafogtok menni hozzá, hogy megmondjátok neki, mennyire sajnáljátok ami történt, és megértitek őt. Hazudni fogtok... - felkapom a fejem erre a mondatra. - Nem érthetitek meg ti, hogy már majdnem fe4lnőtt lánya min ment és megy keresztül. Gondoljatok csak bele. Mily érzés lehet egy anyának, ha látja gyermeke szenvedését halála előtt. - a templomban sajnálkozó sóhajtások hallatszanak. - Ő ugyanezt érzi, csak ő az édesapját veszítette el, immáron végleg. A szülei elváltak, ezért Josh nem követhette úgy figyelemmel lánya cseperedését, ahogy azt szerette volna, de így is megtett mindent, hogy jó apa legyen. Ez úgy gondolom, sikerült neki. Mit gondolsz erről, Stella? - kérdezi, s hirtelen pánik tör rám, ahogy szempárok százai szegeződnek rám. Mély levegőt veszek, s a mikrofonhoz sétálok. A pap leül az én helyemre. A templom belseje innen még rémisztőbbnek látszott, ahogy részletesen láttam az arcokat, amelyeken könnycseppek folynak végig. Megköszörülöm a torkom, s letörlöm könnyeimet.
-Igen. Josh volt a világ legjobb édesapja számomra. - kezdek bele, s újból elhomályosodik a látásom a visszafojtott sírástól. - Nem akarom megsérteni Mattet, de őrá sosem tekintettem úgy, mint apámra. Nekem mindig is Josh volt a valódi. Tudom, ez furcsán fog hangzani, de nem ment el. A lelke most is itt van köztünk, s érzem, hogy büszke rám, amiért kiállom ennyi ember elé róla beszélni. - kis szünetet hagyok, ameddig sírásom csillapodik kissé, majd újra folytatom. - Volt egy szenvedélye. Imádott rajzolni, s a kép, amit láttok a koporsója mellett, az is az ő alkotása. Az utolsó... Halálának hajnalán készítette, és minket ábrázol. Elmagyarázta, hogy a rozsdaszín lepke őt, a sárga pedig engem jelképez, és ha testileg már nem is lesz köztünk, a rajzon, és a lelkével mindig velem fog maradni.m Mindig pillangókat rajzolt nekem. Mondván ők olyan szabad lelkek, mint én. Az utolsó, amit elszeretnék mondani, az az, hogy az apám nagyon jóm ember volt, és végtelenül fog hiányozni. Kérlek titeket, a szívetek egyik rejtett zugába őrizzétek meg az emlékét, míg éltek. - fejezem be büszkén, majd a helyemre sétálok, s a pap veszi át a helyemet ismét.
Mikor leülök, anyu a fülembe suttogja, hogy szép beszéd volt, a pap pedig mondja, hogy most ki megyünk a kertbe, s végső nyugalomba helyezzük édesapámat. A könnyek folynak végig az arcomon megállíthatatlanul, ameddig kiviszik a koporsót a már előre megásott nyughelyhez.
Az atya mond egy szentimát, miközben a koporsót kötél segítségével eresztik a föld mélyére. Egy helyben állok, figyelem, ahogy elválasztanak minket egymástól.
A koporsó a helyére kerül, a férfiak pedig elkezdik rálapátolni a földet. Erősen beleharapok az ajkamba, nehogy sikítsak a fájdalomtól. Meghasad a szívem, hogy hagyom, hogy ezt tegyék vele. Nem lenne szabad földet dobálni rá! Nem kellett volna meghalnia sem!
Legyőz a veszteség, s kénytelen vagyok egy fa törzsének támaszkodni, mert attól tartok, összeesek.
Föld borítja már az egész nyughelyet, s most beleszúrják a táblát, amin apa neve áll.
Az emberek családostul, vagy párban mennek a sírhoz és helyezik le a koszorúkat, vagy éppen a virágcsokrokat, s miután ezzel végeztek hozzám sétálnak, ahogy a pap mondta, s részvétet nyilvánítanak.
Fél óra múlva már az egész temető kihalt, csak én, anyu, és sírok százai vannak itt.
-Kicsim...mennünk kéne. - mondja anya, s átöleli a vállamat.
-Még maradok. Menjetek csak...hazatalálok. - mondom, majd a frissen elkészült sírhoz megyek. Előszedem a zsebemből a rajzot, amit kihoztam a templomból, s egy kővel a fejfára helyezem.
Leülök a fűbe és gondolkozom. Felelevenítek minden egyes napot, amit együtt töltöttünk, végül elérkezek ahhoz a perchez, amikor megpillantom holtan a szoba közepén heverve, s keserves sírás tör rám, amit nem tartok vissza.
Hirtelen egy nyári fuvallat meglengeti a lapot. Odanézek, s a rajzon egy tarka pillangó pihen.
Tátott szájjal bámulom, majd amikor egész közel érek hozzá, akkor sem mozdul el onnan. Ujjam hegyével megérintem szárnyának tetejét, s az érzés magával ragad. Biztos vagyok benne, hogy ismerem. Megnyugvást érzek, s szomorúságot. Egy könnycsepp hull a papírra. A lepke rászáll az orrom hegyére, majd felrepül magasra, s csak köröz körülöttem.
Hirtelen világossá válik ez az egész. Elmosolyodom.
-Apu... - suttogom, s megint érzem azt a fuvallatot, amit az előbb. Igaza volt.
Nem fog sosem egyedül hagyni. Minden úgy lesz, ahogyan azt megígérte...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése