Könnyedség. Örökös mosolygás. Olyan volt, akár egy tarka szárnyú pillangó. Mindenki így ismerte Őt. Hope volt a neve. Barna, csillogó szemű, örökmozgó vidám kislány volt. Szőkésbarna fürtjei szüntelen az arcába omlottak, s olyankor apró kis kezeivel a füle mögé tűrte őket. A maga öt évével nem sokat értett abból, mi történik vele, miért alakult így az élete, de nem is sokat töprengett ezen. Sokkal fontosabb volt számára az, hogy bármi áron fölvidítsa az édesanyját. Rákos volt, egy hónapja sem volt hátra. Hope csak annyit értett, hogy az anyukájának most nagy szüksége van Rá, s Ő pedig mindent megtett azért, hogy megfeleljen eme nemes feladatnak. Igaz, még nagyon kicsi volt, de az anyukája támasza volt, és segített neki mindenben, amiben csak tudott. A szomszédok is gyakran bejártak és segítettek Felisha-nak. A kemoterápia nagyon megviselte. Gyakori rosszullétek kínozták, a haja kihullott. Sajnálta, hogy a kislányának látnia kell Őt ilyen állapotban. De Hope nem félt. Tulajdonképpen egyedül Ő volt, aki tartotta a reményt benne. Minden nap elmondta, hogy "Anya, meg fogsz gyógyulni, csak hinned kell benne". Nem tudta, hogy mennyire súlyos a helyzet. Viszont hitt benne, hogy még van remény. Hihetetlen akaraterő, és remény volt abban a csöppnyi lányban. Mindvégig abban a hitben élt, hogy az anyukája fel fog épülni. Titokban abban is reménykedett, hogy visszakapja az apukáját, hogy újra élhessék az életüket. Úgy mint régen.
Felisha, - annak ellenére, hogy mekkora fájdalmakon ment keresztül - mindig gondoskodott a lányáról. Mindig mosolygott ugyan, de belül darabokra volt törve. Tudta, hogy csak egy kis ideje van még hátra. Aztán ennyi volt. Itt hagy mindent. Legjobban Hope-ot féltette. Bármit megtett volna érte. Elviselt volna bármekkora fájdalmat, csak hogy a lánya boldog legyen. Szeretett volna boldog jövőt biztosítani számára. Szerette volna látni, ahogy iskolába megy, ahogy egyre jobban cseperedik, ahogy felnő, érett nővé válik, ahogy férjhez megy, családot alapít... Összeszorult a szíve, ahogy arra gondolt, hogy nem láthatja ezeket. Nem láthatja felnőni a saját lányát! Igazságtalannak érezte az egész életet. Milliószor átkozta magát, annak ellenére, hogy tudta - ebben nem ő a hibás. Nem nézett tükörbe. Soha. Gyűlölte ahogy kinéz. Gyűlölte magát. Ha senki nem látta, zokogott. Tönkrement az élete. Nem hibáztatott senkit, csakis magát. Mindenért. Egyetlen reménye az életben Hope volt. Mindig elmosolyodott, amikor azt mondta neki, hogy meg fog gyógyulni. Nem mondta el neki. De nem akart hazudni sem. Tudta jól, hogy sokkal rosszabb lesz, ha a kislány hisz a felépülésben. Viszont ez lehetetlen volt. Talán már bele is nyugodott abba, hogy a napjai meg vannak számlálva. Már amennyire az ilyen dologba bele lehet nyugodni.
Egy éjszaka Hope hirtelen fölriadt, s ösztönösen a jobb oldalára fordult. Kinyújtotta a kis kezeit, a kedvenc mackóját kereste, akivel mindig aludni szokott. Ez a barna, kissé szakadt medve nagyon sokat jelentett neki, mivel az apukájától kapta. Ő akkor hagyta el őket, amikor Hope még csak három éves volt. Ezért a maci is az Ő nevét viselte: Patrick. Kizárólag csak azzal tudott elaludni, úgy, hogy szorosan magához ölelte. Viszont most nem volt sehol. Fölgyújtotta a lámpát, s lenézett a földre, gondolta biztosan leesett. De ott sem találta. Lerúgta magáról a takarót, s azzal a lendülettel ki is kelt az ágyból. Elindult az anyukájának hálószobája felé. Kicsi lábai halk ritmussal kopogtak a parkettán. Ajtónyikorgás, újabb léptek.
- Anya! Anya! - szólongatta.
- Hope - sóhajtott fel. - Miért nem alszol?
- Patrick nincs meg! Nem tudok aludni!
- Oh, kicsim - könyökölt fel az ágyban. - A szobádban hemzsegnek a plüssállatok. Neked pont az a vacak, szakadt mackó kell? - simogatta meg a szőkésbarna haját.
- Nem vacak! - tiltakozott a kislány. - Anya, hova tűnt? - kérdezte sírós hangon.
- Nem tudom, kicsikém. Próbálj meg elaludni nélküle.
- De ha nem tudok!?
- Mindjárt leragad a szemed, Hope! - mosolygott.
- Hol van?
- Édesem, már mondtam, hogy nem tudom! Sajnálom.
- De szükségem van Patrick-re!
- Nekem is - sóhajtott Felisha. Ezt csak úgy maga elé mormolva mondta. Nem akarta kimutatni az elkeseredését a lánya előtt.- Szeretnél itt aludni velem? - kérdezte végül.
- Nem, neked pihenned kell - rázta meg a fejét. - Inkább visszamegyek a szobámba. Talán Jumbo Úrfi is segít elaludni. Vagy Teddy, vagy Lilly, vagy Tappancs, akit most kaptam Saratól.
- Na látod? Aludj szépen, Hope. Reggel meg fogjuk keresni a plüssödet, rendben Bogár? - puszilta meg.
- Megígéred? - kérdezte mielőtt elindult volna az ajtó felé.
- Megígérem - bólintott mosolyogva.
- Rendben van. Szia Anya!
- Szia, Kicsim.
A kislány gyorsan visszament a szobájába, s végignézett a polcán, ahol rengeteg plüssmackó sorakozott. Nem tudott választani, így Jumbo Úrfi, Teddy, Lilly és Tappancs is az ágyába került. Megelégedetten bólintott, majd az összes macit ölelte. Nem volt sok ereje a reggeli "keresési akción" töprengeni, mert hamar elnyomta az álom.
A reggeli nap sugarai finoman cirógatták Hope arcát. Lassan nyitotta ki a szemeit. Nagyokat pislogott, majd ásított egyet. Még álmos volt. Magára húzta a takarót, és a másik oldalára fordult. Kinyitotta a szemeit. Patrick még mindig nem volt meg. Összeráncolta a homlokát. Lendített egyet a takarón és kiszállt az ágyból. Ahogy felpattant, hirtelen megszédült. Összeszorította a szemeit, és visszaült az ágyra. Lenézett a földre. Mind a négy plüssállat ott hevert.
- Jaj! - kiáltott fel miközben sietősen visszafektette őket az ágyba. Mindegyiket megpuszilta, majd elindult Felisha hálószobája felé. Lábujjhegyen haladt. Nem akarta felébreszteni az anyukáját. Bekukucskált az ajtón. Még javában szuszogott. Bólintott, majd visszament a szobájába.
Gyorsan felöltözött, majd kiment a konyhába. A gyomra nagyot kordult. Egy pillanatra az az ötlet szaladt át az agyán, hogy reggelt készít. Nem, ez nem jó ötlet, rázta meg a fejét. Mindenképpen szerette volna valamivel meglepni az anyukáját. Ekkor hallotta, hogy csengettek. Kiszaladt az ajtóhoz és kinyitotta.
- Szia, Hope. Anyukád még alszik? - kérdezte mosolyogva a szomszédban élő idősödő nő, Veronica.
- Csókolom. Igen, még alszik. Nem akartam fölébreszteni.
- Értem. Akkor majd később visszajövök.
- Veronica néni! Tessék várni!
- Igen? - fordult vissza.
- Tetszik nekem segíteni?
- Mégis miben, kicsi Hope?
- Reggelit akarok készíteni Anyának. Szeretném meglepni.
- Ez nagyon kedves tőled - guggolt le mellé. - Anyukád nagyon büszke lehet arra, hogy ilyen lánya van. Segítek, ha szeretnéd.
- Rendben - csapta össze a tenyerét.
Pár perc múlva Hope és Veronica már javában dolgoztak. A kislányt az sem zavarta, hogy fülig összemaszatolta magát. Kolbászos és sajtos tojásrántotta, egy nagy adag tea és pirítós. A legegyszerűbb reggeli kezdő szakácsoknak. Hope mindent megfigyelt, és próbált segíteni. Utolsó feladatként a teában lévő cukrot kellett elkavarnia. Nem volt túl nehéz munka. Gyorsan végzett vele. A pirítóst és a rántottát tányérra tették és a teát Felisha kedvenc bögréjébe töltötték. Kész is.
Veronica gyorsan a helyére rakott mindent. A koszos edényeket berakta a mosogatógépbe. Felisha ekkor lépett ki a hálószobából. Meglepődött, ahogy meglátta a korosodó hölgyet, és kislánya tojássárgás arcát.
- Veronica, ti meg mit csináltok itt?
- Készítettünk neked reggelit! - mosolygott a kislány.
- Átjöttem, hogy megnézzelek. Ő pedig szeretett volna meglepni téged.
- Hát... sikerült. Köszönöm Bogár - puszilta meg a homlokát.
- Rendben akkor én megyek is. Egyél csak nyugodtan - bólintott a nő.
- Maradj csak! Jut neked is ebből a hatalmas adagból - kuncogott.
- Nem, köszönöm. Már reggeliztem.
- Egyedül nem tudok ennyi rántottát megenni!
- Majd én besegítek! - ajánlkozott Hope.
- Ó tényleg? Na gyere, akkor essünk neki. Nagyon köszönöm Veronica - fordult hozzá. - Nem is tudom, hogy köszönjem meg.
- Ugyan, semmiség. A lányodnak köszönd. Kellemes napot.
- Neked is.
- És jó étvágyat.
- Meglesz. Szia!
- Csókolom!
- Sziasztok - csukta be maga mögött az ajtót.
Gyorsan nekiláttak a reggelinek. Mindkettejüknek ízlett, nem csoda, hisz Hope keze munkája is benne volt. Evés után letusoltak. Ismét csengettek. John volt az, a kislány legjobb barátnőjének apukája. Irány az ovi. Beszálltak az autóba. Hope és a kis barátnője, Melody azonnal beszélgetésbe elegyedtek. Felisha mosolyogva követte a szemével az elhaladó autót az ablakból. Pakolgatott egy kicsit a konyhában, és rendet tett a lánya szobájában is. Kezdte rosszul érezni magát. Leült az ágy szélére, és összeszorította a kezeit. Szédült, émelygett, fájt mindene. Egy ideje már nem szedte a gyógyszereit. De minek is, ha úgyis nemsokára meghal? Az orvosának is ezt mondta. Nem akarta marokszámra szedni a tablettákat. Úgysem segítenek abban, hogy túlélje.
Délelőtt Veronica ismét átjött segíteni. Nem sajnálta az időt és az energiát. Önfeláldozó volt. Lassan úgy tekintett Felisha-ra, mintha a lánya lenne. Amikor Patrick elhagyta Őket, mindenben a támasza volt. Gyakran Ő vigyázott Hope-ra, ezért álltak ennyire közel egymáshoz a kislánnyal is. Szinte családtagnak számított.
- Felisha!? Felisha!? - kopogtatott a fürdőszoba ajtaján. - Jól vagy? - nem jött válasz. Lassan kinyílt az ajtó. Borzasztó látvány tárult a szeme elé. Kisírt szemek, falfehér arc. Leültette az egyik székre. Hideg vizes borogatást rakott a homlokára. Remegett a keze. Félt. Rettegett. Ahogy az arcát paskolgatta, lassan kezdett homályosan látni. Megtörölte a szemét. Nem sírhat. Most nem. Erősnek kell mutatkoznia Felisha előtt. Mélyet sóhajtott, amikor halk nyöszörgést hallott. Kinyitotta a szemét.
- Veronica... - pislogott nagyokat.
- Itt vagyok, ne félj - szorította meg a kezét. - Itt vagyok.
- Rosszul vagyok... Hope... hol van Hope? - nézett körbe.
- Óvodában van, Kicsim. De nemsokára haza fog jönni.
- És Patrick?
- Gyere, feküdj le. Pihenned kell. Menjünk a hálószobába.
Odavezette. Óvatosan belefektette az ágyba. Megsimogatta az arcát. Most már nem tartotta vissza a könnyeit. Kiment a nappaliba, és tárcsázta Felisha orvosának számát. Megtörölte a könnyeit, és visszatette a telefont. Felkapta a fejét, amikor kinyílt az ajtó. Nevetve lépett be rajta Hope. Az arcára fagyott a mosoly, amikor nem látta az anyukáját.
- Veronica néni! - lépett oda hozzá. - Anya hol van?
- Most pihen, Kicsim - simogatta meg a fejét. Próbálta visszatartani a könnyeit.
- A szobájában?
- Igen.
- Bemehetek hozzá? Tessék megnézni, mit rajzoltam neki az óvodában! - mutatta büszkén a papírlapot, amin Felisha és Patrick közrefogták a kislányt.
- Biztosan nagyon fog örülni neki.
- Akkor bemehetek?
- Persze, Hope! Menj csak - sóhajtott.
A hálószobába masírozott. Megszeppent, ahogy meglátta az anyukáját. Még mindig sápadt volt. Közelebb lépett az ágyhához. A rajzot a földre dobta. Odaszaladt hozzá.
- Anya, jól vagy? - kérdezte kétségbeesetten.
- Neked is szia, Kicsim - jelent meg egy fájdalmas mosoly az arcán.
- Fáj valahol?
- Nem, kislányom. Nem fáj sehol - hazudta, hogy megnyugtassa.
- Akkor miért feküdtél le?
- Tudod, pihennem kell.
- Fáradt vagy?
- Igen, Édesem.
- Akkor kimegyek, hogy nyugodtan pihenhess - indult el az ajtó felé, de megakadt a szeme a rajzon. - Anya?
- Igen?
- Hoztam neked valamit. Az oviban le kellett rajzolni a szüleinket. Neked adom - adta a kezébe a papírlapot.
- Istenem, Hope! - döbbent meg, ahogy meglátta Patrick-et a rajzon. - Ez gyönyörű - mosolyodott el. Akarata ellenére is megtelt könnyel a szeme. - Köszönöm.
- Szívesen - bólintott. - Anya?
- Tessék?
- Patrick...
- Mi történt vele?
- Megígérted, hogy meg fogjuk keresni.
- Nem felejtettem el.
- Biztos? - nézett hátra, de válaszul csak egy bólintást kapott.
A kislány ebéd nélkül vonult be a szobájába játszani. Érezte, hogy itt valami nem stimmel. Az anyukája nem szokott csak úgy lefeküdni aludni. Tudta jól, hogy beteg, de biztos volt benne, hogy felépül. Azt hitte, az apukája azért hagyta el őket, mert Felisha megbetegedett. De akkor még nem is tudták. Szegény kis feje nagyon összezavarodott.
Lassan megkérkezett az orvos is. Hope nem mert kimenni. Viszont már biztos volt benne, hogy valami nagyon nincs rendben. Résnyire nyitotta az ajtót, és hallgatózott. Az anyukája azt tanította neki, hogy nem szép dolog kihallgatni a felnőttek beszélgetését, de ez most vészhelyzet volt. Meg akarta tudni, hogy mi a gond. Miért viselkedik mindenki ilyen különösen? Csak egy-két szót hallott. Veronica háttal állt neki, és az orvossal szemben állva beszélgettek. Ez már több volt, mint különös. Amikor látta, hogy valaki felé közeledik, visszaszaladt a babákhoz, hogy úgy tegyen, mint aki javában játszik.
- Hope! - dugta be a fején Veroncia. - Most telefonált Melody apukája. - Akarsz menni velük a parkba játszani?
- Anya is jön? - kérdezett vissza.
- Anyukád most alszik, Kicsim - sóhajtott. Legbelül elmosolyodott, hogy a kislány ennyire kötődik hozzá. Valósággal meghatotta. - De mondom, ott lesz Melody. Nagyon jól fogtok szórakozni, meglátod!
- Rendben - bólintott. Felállt a földről, és kiment a nappaliba. Az idős nő segített felvenni a kabátját és a cipőjét, majd a lakásuk elé kísérte ki. Melody integetett neki a szükre autóból. John odaköszönt nekik. Veronica arckifejezéséből azonnal rájött, miért annyira sürgős az, hogy a kislány elmenjen otthonról. Elindultak. A férfi csak hallgatott. Egy szót sem szólt.
A két kis barátnő igen jól szórakozott a parkban. Sokat nevetgéltek együtt. Talán túlságosan sokat is. Talán ez a túlzott jókedv jelezte azt, hogy nagy baj van. Ahogy John hallotta Hope szívből jövő, csilingelő kacagását, mélyet sóhajtott.
Valamivel 3 óra előtt döntöttek úgy, hogy ideje hazamenni. Versenyt futottak az autóig. Hope győzött. Hevesen vették a levegőt. Beszálltak az autóba, s várták, hogy John is megérkezzen. Lassan hajtottak el. Melody és Hope szakadatlanul nevettek.
Amikor megérkeztek, a férfi újabb mély levegőt vett. Mindketten elköszöntek tőle, majd elindultak hazafelé.
Ahogy a kislány betoppant a lakásba, nagyon megdöbbent. Veronica fekete ruhában ült az ágyon kisírt szemmel. Nem nézett Hope-ra, nem mondott semmit.
- Anya? - kérdezte összeráncolt homlokkal. A hálószobába szaladt. Üres volt. - ANYA! - kiáltott fel. - Hol van Anya? - futott Veroncia felé. - Hol van Anya? - kérdezte újra.
- Egy sokkal jobb helyen, Kicsim - simogatta meg a fejét. - Egy sokkal jobb helyre ment el.
- Hová?
Veronica lehajtotta a fejét.
- Azért ment el, mert rossz voltam?
- Nem! Te soha nem voltál rossz. Nagyon szeretett téged. Ajándékot is küldött neked. Itt van - nyújtotta át egy erőltetett mosollyal a napok óta eltűnt plüssmackót.
- Nem Patrickot akarom, hanem Anyát! - kiabálta.
- Hé, hé, hé - simogatta a hátát, hogy megnyugtassa. - Nyugodj meg, Hope.
- Meghalt? - kérdezte sírásra görbülő szájjal.
- Tessék? - döbbent meg.
- Anya... meghalt - folytak le a könnyei. Anya meghalt!
A hálószobába szaladt. A tekintetével a rajzot kereste. Nem látta sehol. Talán magával vitte? Magával vitte egy jobb helyre...
Felisha temetése két nappal később volt megtartva. Mindenki részt vett rajta. A szomszédok, a barátok... Talán egy olyan ember sem volt, aki nem sírt volna. Melody és a szülei is ott álltak a kislány mellett. Mindenki tudta, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Kivéve a kislányt. Ő bízott a felépülésben. Hiszen a neve is ezt tükrözte. Hope, azaz Remény.
Zokogott. Szorosan fogta Veronica kezét. Egy percig sem engedte el. Nem tudta felfogni, hogy az anyukája... az anyukája már nincs többé. Könnyes szemekkel nézett körbe, s mindenki ugyanolyan könnyes szemekkel nézett vissza rá. A tekintete megállapodott a koporsón. Belenézett. A rajz a családjukról! Ott volt benne! Mégis magával vitte! A bal kezében ott volt Patrick. Közelebb lépett, és a plüssmackót pontosan az anyukája szívéhez rakta. Neki adta, hogy vigye magával. Egy jobb helyre. Ahol nincs fájdalom és sírás. Csak boldogság és végtelen öröm...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése