Mint a legtöbb tündérmese, az én történetem is egy varázslattal kezdődött. A feladat adott volt, az eredmény - vagyis az, hogy a végén egy szirupos tündérmesének, vagy egy igazán hátborzongató rémtörténetnek leszek a tulajdonosa - rajtam állt.
Egy esős, nyári napon történt. Kapucni és esernyő nélkül indultam el a házunk közelében fekvő parkba, s mikor kitört a vihar, más lehetőség híján a kedvenc tölgyfám biztonságot nyújtó lombja alá menekültem. Tudom, haza is futhattam volna, de valamilyen titokzatos erő a parkban tartott...
Elmélyülten bámultam egy apró bogarat a fatörzsön, miközben kérdések ezrei merültek fel bennem. Vajon mi a feladatom ezen a bolygón? Milyen tettek megvalósítására születtem? Mi a Sorsom, hogyan...?
Halk neszt hallottam, ami félbe szakította gondolatmenetemet. Körülnéztem, de nem láttam senkit. Újra a csöppnyi álltot kezdtem figyelni, de megint meghallottam a furcsa zörgést, egészen közel a fülemhez. Rémülten oldalra kaptam a fejem, de ezúttal sem volt senki a közelemben.
Ismét belemerültem gondolataimba, ám ezúttal egészen más, mindeddig megválaszolatlan kérdéseket gondoltam végig. Vajon miért nincsenek barátaim? Úgy értem, a kutyámon, a halamon, a kertben élő állatokon és a szakácson kívül... Leszek-e valaha igazán szerelmes? És viszontszeretnek majd? Megtalálhatja-e a boldogságot egy magamfajta lány, akit mindenki elkényeztet, akinek mindene megvan a szereteten kívül? És...
Ezúttal halk köhögést hallottam. Most sem láttam senkit, de kezdtem nyugtalanná válni.
Indulni készültem, azonban egy vékonyka, csendes hang megállított.
-Ne haragudj!
Ijedten fordultam hátra. Megbolondultam?
-Itt vagyok! - hallottam a rémült kis a hangot a fa egy alacsonyabb ágáról. Mikor ráfókuszáltam a titokzatos hang tulajdonosára, szemeim elkerekedtek, s az állam nagyjából Ausztráliáig esett...
Egy tündért láttam. Nem viccelek. Igazi tündért, hosszú, enyhén vizes, aranyszőke hajjal és apró piros ruhával. Vízcseppek tarkította szárny és pici varázspálca tette teljessé a nem igazán hétköznapi képet. Megdörzsöltem a szemeimet, de a tündér nem tűnt el.
-Akaratlanul is meghallottam a gondolataidat - kezdte, s az állam még mélyebbre esett a megdöbbenéstől-és szeretnék segíteni neked-mondta csilingelő, kedvesnek tűnő hangon, de valahogy nem tűntek igazinak ezek a szavak. Nem illettek hozzá...
Gyorsan elhessegettem ezeket a gondolatokat, hiszen akkor találkoztam vele először és még mindig szóba jöhetett az a lehetőség is, hogy megbolondultam...
-Te-tessék?-kérdeztem bizonytalanul.
-A gondolataid. Tényleg szeretnél barátokat és szerelmet találni? Segítek - mondta lassan, tagolva, mintha egy fogyetékoshoz beszélne. Kicsit ingerültnek tűnt.
-Öhm... hogyan tudnál segíteni?
-Nem az a lényeg! Akarod, vagy nem? - emelte fel a hangját, ami – bármennyire aprócska lény is volt – ijesztővé tette. Ráadásul varázspálca is volt nála...
-Jó, jó, szeretném, ha segítenél!-mondtam, féltve a saját testi épségemet, mert hát ki tudja, mire képes ez a kis bestia...
Szép arcán elégedett vigyor terült el, s ez eltorzította vonásait. Pálcájával felém suhintott, mire a korábban is tapasztalt erő magábaszippantott...
Percekig semmit nem láttam, aztán mindenféle színű és formájú alakzatok kezdtek táncolni a szemeim előtt. Kis idő múlva kezdtek kirajzolódnielőttem a park fái és bokrai, de valamiért sokkal negyobbnak tűntek...
Meg akartam kérdezni a tündért, miért lett minden ilyen hatalmas, de nem találtam a hangomat. Rémülten csapkodni kezdtem, de ahhelyett, hogy - mint általában – bevertem volna a kezemet egy fába, felemelkedtem a levegőbe.
Kétségbeesetten néztem le, lábaimat keresve, de nem láttam semmit. Mikor nagy nehezen sikerült leszállnom egy másik ágra, körülnéztem, s mintha a repülés nem lett volna épp elég gond, újabb sokk ért. Egy falevélen legördülő vízcseppben megpillantottam magamat... Pillangó lettem!!
Elkeseredve kutattam a tündér után, akit pár másodperccel később egy ágon ülve találtam. A lábait lóbálta, mintha semmi nem történt volna.
Oda akartam menni hozzá, hogy magyarázatot követeljek, de rá kellett jönnöm, hogy én nem tudok repülni, sőt, tériszonyom is van! Ekkor eszembe jutott az eddig tündérnek hitt boszorka egyik mondata: „...meghallottam a gondolataidat”...
Sikítottam egyet ( persze csak gondolatban, hangot nem tudtam kiadni ), hogy felhívjam magamra a figyelmét.
Kitörésem váratlanul érhette, mert hatalmasat ugrott ijedtében, és le is esett volna a fáról, ha nem tudott volna olyan jól repülni.
-Mi az? - kérdezte ártatlan arccal. Nyugodtsága teljesen kikészített, ha egy kicsit nagyobb lettem volna, egészen biztosan megpróbáltam volna megfolytani.
Mi történt velem-kérdeztem gondolatban tengernyi kérdésem közül az elsőt.
-Pillangó lettél - mondta az egyetlen dolgot, amire magamtól is rájöttem. – Méghozzá egy nagyon szép, tarka pillangó-tette hozzá elégedetten.
A legkevésbé az érdekel, hogy hogyan nézek ki, inkább azt mondd meg, miért!!- gondoltam dühösen.
-Nyugi! Már elmondtam. Barátokat és szerelmet akartál.
Persze, de én ember barátokra gondoltam, nem holmi lepkékre!
-Mi a bajod a lepkékkel? Sokkal rosszabb is lehetnél! Kacsa, béka, vagy...
Jó, de miért váltaztottál át?-kérdeztem valamivel nyugodtabban.
-Mert az emberek annyira vakok! Te sem vetted észre, mennyire sekélyesen élsz, míg a tökéletes világod romba nem dőlt. A szüleid válása és a „barátaid” elpártolása vezetett csak rá. De még most sem érted igazán, ugye? Hogy miért hagytak el...
Érzékeny pontomra tapintott. A szüleim voltak a példaképeim, egészen 16 éves koromig. A múlt nyáron ugyanis elkezdődtek a veszekedéseik, és onnantól kezdve mást se csináltak, csak vitatkoztak, fél évvel ezelőtt pedig el is váltak. Próbálkoztak a párterápiával, de az inkább csak rontott, mint javított a helyzeten. Azok a fiúk és lányok pedig, akik addig a barátaimnak mondták magukat, egyszerűen kiléptek az életemből. Nem válaszoltak a hívásaimra, levegőnek néztek, úgyhogy egy idő után már én sem foglalkoztam velük. Elhagytak, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk...
Mit kell tennem?-kérdeztem hosszú hallgatás után. Igazából a tündér ( most már jó lenne megtudni a nevét ) minden gondolatomat hallotta, de ha normális keretek között beszélgetnénk, akkor az előbbi 2 perc hallgatásnak minősült volna.
-Rose vagyok-mondta készségesen. Most, hogy én pillangó lettem, ő sokkal békésebbnek tűnt. – Komolyan vissza akarsz változni?- kérdezte.
Igen, vissza akartam. Helyre akartam hozni az életem. És azt csak emberként tudom megcsinálni. Úgyhogy bólintottam.
-Rendben. A dolgod igazán egyszerű. Meg kell találnod az igazi barátodat.
Ez elsőre tényleg egyszerűnek tűnt, de rövid mérlegelés után rá kellett jönnöm, hogy mégsem az. Ahhoz előbb vissza kéne változtatnia, nem? Mindenesetre belementem.
Rendben, ez tényleg egyszerű. Akkor visszaváltoztatsz?
-Nem. Pillangóként kell rátalálnod.
Micsoda?? De hát milyen őrült ember barátkozik egy lepkével?
-Nem az a lényeg, hogy mi, hanem, hogy ki vagy! Neked is van valahol a világban egy barátod, akit neked rendelt a Sors. Ha meglátod, felismered, higgy nekem! Szerencséd van, a tündérösztönöm azt súgja, hamarosan találkoztok - kacsintott Rose.
És mi van, ha mégsem?
-Nos, akkor valószínüleg meghalsz - felelt halálos nyugalommal.
Micsoda??- gondoltam kétségbeesetten. Már megint mibe keveredtem...
–Sajnálom, de nekem most más dolgom van. Ne azon agyalj, hogy mi lesz, ha nem találod meg, hanem azon, hogy mi lesz, ha megtalálod! Sok szerencsét!
Mielőtt bármit mondhattam volna, suhintott egyet a pálcájával és eltűnt.
Észre sem vettem, hogy míg én Rose-zal társalogtam, a nap kisütött és a park kezdett megtelni emberekkel. Mivel nem volt mit csinálnom és furdalt a kíváncsiság, tériszonyom ellenére megpróbálkoztam a repüléssel…
Régóta szerettem volna kipróbálni, de sajnos még nem jöttek rá, hogyan lehetne az embereket is a fák közé, az égbe repíteni.
Óvatosan megmozgattam a szárnyaimat, s elemelkedtem az ágról. Először nagyon bizonytalan voltam, többször is a földön landoltam, de meglepően gyorsan beletanultam.
Boldogan és kecsesen repültem körbe a parkot. Egy pillanatra megfeledkeztem az összes problémámról. Arról, hogy lepke vagyok, hogy ha nem találom meg a legjobb barátomat, akkor meghalok és arról is, hogy Anya mennyire ideges lesz, ha este nem megyek haza, és biztosan Apát fogja hibáztatni…
- Nézd, Anya! Milyen szép tajka pijjangó! – rángatott ki cseppet sem vidám gondolataim közül egy makulátlanul tiszta, kockás ingbe és méregdrága farmerbe öltöztetett pösze fiúcska hangja.
- Csodálatos, kisfiam - felelte az anyja, aki fel sem nézett, a telefonjának szentelte minden figyelmét. Le sem tagadhatta volna a fiát, ő is ugyanolyan tiszta és tökéletes megjelenésű volt, mint az utódja, akinek játszania és bolondoznia kellett volna, nem pedig egy padon gubbasztania.
Megsajnáltam a szomorú gyerkőcöt, s hogy jobb kedvre derítsem, leszálltam az orrára. Édesen próbált rám fókuszálni, s a nagy erőlködés közben megfeledkezett illedelmes neveltetéséről, hangos kacagásban tört ki.
Elképesztően aranyos volt, s valamilyen furcsa okból kifolyólag az ő öröme engem is boldoggá tett. Az anyukája – továbbra is a telefonon lógva – csendre intette kisfiát, és mivel nem akartam bajba sodorni új barátomat, elrepültem.
Így telt el a délutánom és a másnap délelőttöm is. Repkedtem (már el is felejtettem, hogy én tulajdonképpen félek a magasban) és próbáltam jókedvre deríteni az embereket, miközben arra a személyre vártam, aki segíthetett a visszaváltozásomban.
És másnap délután, pontosan 14 óra 52 perckor meg is jelent…
Éppen háttal voltam neki, egy gödröcskés arcú, göndör fürtökkel megajándékozott kisbaba felett repkedtem, mosolyában és lehetetlenül kék szemeiben gyönyörködtem.
Ám – ahogy Rose is mondta – megéreztem a jelenlétét. Pillangótestbe bújtatott szívem hatalmasat dobbant, s remegő szárnyakkal fordultam a jövőbeni legjobb barátom felé…
Legnagyobb meglepetésemre egy vidám, jószívű lány helyett egy fiúval találtam szemben magam. Egy elképesztően jóképű fiúval, akinek számomra tökéletes arcán mérhetetlen szomorúság ült.
Megfeledkezve az aranyos kisbabáról, leröppentem mellé egy padra. Szorongva vártam a reakcióját. Amint letelepedtem, teste megmerevedett, s felém kapta a fejét.
- Szia!- köszönt pillangó énemnek. Más lányokat talán megijesztett volna, ha az állítólagos legjobb barátjuk állatokkal kezd el társalogni, de én csak megkönnyebbültem. Többnyire én is bogarakkal és mindenféle négylábú élőlénnyel beszéltem meg ügyes-bajos dolgaimat, mivel senki más nem ért rá meghallgatni engem...
- Milyen könnyű lehet pillangónak lenni! Egész nap csak szárnyalni és nem törődni semmivel… Maga a mennyország! – folytatta a srác álmodozva. – Senkit nem érdekel, hogy milyen botrányokat csináltál , hogy te törted össze az iskola ablakát, vagy hogy megvertél egy gyereket, aki különben is provokált téged! Amúgy Cameron vagyok – mondta, s felém nyújtotta a mutatóujját.
Meglepődni sem volt időm, aprócska lábaim önálló életre keltek és megérintették a feléjük nyújtott ujjat.
-Hűha! Te tudod, mit kell ilyenkor csinálni? - ámuldozott Cameron.
Egész délután beszélgettünk, pontosabban ő mesélt, én pedig figyelmesen hallgattam, igyekeztem minden szavát az emlékezetembe vésni.
-Te vagy az első, aki megszakítás nélkül végighallgatott- mosolygott Cameron a búcsúzkodásnál.
Mielőtt álomra hajtottam volna a fejem a tölgyfám egy üregében, ez a mondat vízhangzott bennem, s azon gondolkoztam, lehetséges-e az, hogy annyira jól éreztem magam Cameron társaságában, hogy még arról is megfeledkeztem, hogy pillangó lettem.
Cameron a következő és az utána következő napon is eljött, s egyre többet tudtam meg róla. Rájöttem, hogy ő az én tökéletes ellentétem. Vicces, barátságos és nyitott, remek ember. Vannak ugyan zűrös dolgai, de hát kinek nincsenek? A családja szereti, rengeteg barátja van és… boldog. Nem felhőtlenül, neki is megvannak a maga gondjai, de boldogabb, mint én…
Pillangóvá változásom harmadik napján már jócskán besötétedett, mire Cameron elment. Sokmindent elmesélt nekem, és csak nehezen tudta rávenni magát, hogy távozzon. Ő is érezte azt a furcsa kötődést…
Aznap nagyon boldog voltam, de egy nőt és a nagyjából velem egyidős lányát megpillantva jókedvem elillant. Eszembe jutott Anya…
Gyakorlottan repültem a jól ismert házak között. Otthonomat megpillantva boldogság járta át apró testemet. Leröppentem Anya hálószobájának párkányára, s belestem az ablakon. Anya fehér köntösben ült az ágyán, s a telefonba ordítozott. Feltételeztem, hogy Apával…
Mikor Anya lecsapta a készüléket, szomorkás arckifejezéssel felállt, az asztalához sétált és kézbe vette az egyik közös fotónkat.
Legnagyobb meglepetésemre könnyekben tört ki, s még az ablakon keresztül is hallottam kétségbeesett könyörgését:
- Alice, drágám, kérlek, gyere vissza hozzám!
Elszorult a szívem. Anya – bár igyekszik titkolni – nagyon egyedül érzi magát.
Pillanatok alatt döntöttem. Véget vetek pillangó életemnek ( természetesen nem ölöm meg magam ), elmegyek Cameron-hoz. Én úgy érzem, ő az igazi barát, és… talán valami más is.
Határozottan repültem Cameron-ék háza felé. Egyik délután említette, hogy hol lakik, így a hely megtalálásával nem volt gond, csak hát… mit csináljak, ha odaértem? Beszélni nem tudok…
Ezt a problémát inkább későbbre halasztottam, először be kellett valahogyan jutnom. Kétszer körberepültem a házat, s nagy nehezen meg is találtam Cameron szobáját, ahol az ablak – mintha csak engem várna – tárva-nyitva volt.
Leszálltam az íróasztalára, s megszemléltem a helyiséget. Cameron-t sehol sem láttam, de a szomszédos szobából vízcsobogást hallottam, feltételeztem, hogy ott van.
A szoba tipikus fiúszoba volt, csak a legszükségesebb bútorokkal. Mindössze egy íróasztalt, egy széket, egy ágyat, egy szekrényt, egy fotelt és egy számítógépet láthattam. A falat poszterek, a padlót különböző ruhadarabok díszítették. Néhány könyv és CD is hevert a szőnyegen, s már azon voltam, hogy közelebbről is megszemlélem őket, mikor sűrű párafelhő kíséretében megjelent Cameron…
Tökéletes testét csak a csípőjére kötött törölköző takarta el előlem, haja nedvesen tapadt a tarkójára. Egy pillanatra elállt a lélegzetem…
Még nem vett észre, becsukta az ablakot és behúzta a függönyöket. Nem akartam kínos helyzetbe hozni azzal, hogy végignézem, amint felöltözik, ezért odarepültem csupasz vállára.
Meglepődött, talán egy kicsit meg is ijedt ( bár ezt soha nem vallaná be nekem ), de amikor felismert, elmosolyodott.
- Szia! – köszönt vidáman. Nem reagáltam, azon gondolkodtam, hogyan kommunikáljak vele.
- Mondani szeretnél valamit?- kérdezte kíváncsian, mintha a gondolataimban olvasott volna…
Bólintottam, mire ő óvatosan letett a billentyűzet mellé, és elindította a Word programot. Hálásan néztem rá, ő továbbra is csak mosolygott.
Alice vagyok-ugráltam egyik billentyűről a másikra.
Csak egy kérdésem van. Kérlek, őszintén felelj. Barátok vagyunk?
- Igen – felelte magától értetődően.
Meglepett, hogy neki ez ennyire természetes, de boldog is lettem tőle.
Örökre?- kérdeztem a sorsdöntő kérdést.
- Örökre – mondta ki ezt az aprócska, mégis hatalmas erővel bíró szócskát.
Újra elnyelt a sötétség, megint láttam a színes alakzatokat, amik ezúttal egyre kisebbek lettek. Néhány perccel később már ott ültem Cameron asztalán, emberi formában, s a fiú cseppet sem tűnt meglepettnek.
- Hello – köszöntem sután.
- Alice –suttogta Cameron áhítatosan a nevemet, magához ölelt, s ajkait az ajkaimra nyomta…
Életem legjobb csókja volt, amelyet a gyomrom korgása zavart meg... Nem csoda, hiszen már három napja nem ettem, a gilisztákhoz nem igazán volt kedvem...
Cameron-nal később megbeszéltük a dolgokat, s azt mondta, sejtette, hogy nem vagyok igazi pillangó, ugyanis a szárnyaimon I love New York felirat volt, valószínűleg a pulcsimat díszítő ábrák és feliratok a szárnyimra kerültek át…
Cameron és én azóta is együtt vagyunk, ő a legjobb barátom és a Barátom is egyben. A történtek teljesen megváltoztattak, kedvesebb és barátságosabb lettem, rengeteg baráttal gazdagodtam. S ha megkérdezik tőlem, hogy mi a kedvenc állatom, a válaszom egyértelmű: a tarka pillangó…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése